Természetesen az ügyesebbje már csak ezzel foglalkozott, és az ipar fejlődésnek indult. Miután igény volt rá, hát húztak, tömtek, gyökércsúcsot csippentettek, csiszoltak, plombáltak, obturátort készítettek, sőt még fogszabályoztak is. Valószínűleg nem minden beavatkozás járhatott sikerrel, és a higiénia, a sterilitás hiánya, no meg az orálszepszis megtehette "jótékony" hatását, így a fogászkodással is foglalkozó orvosok nem nézték jó szemmel eme tevékenységet. Így hát szervezkedni, tömörülni kezdtek, hogy egységesen lépjenek fel az úgynevezett kuruzslókkal szemben.

Az 1870-es években a helyzet tarthatatlanná vált, mert a fogorvosok erkölcsi és anyagi létét veszélyeztette a szaporán burjánzó "kuruzslás". A fogtechnikusipar semmiféle képesítéshez nem volt kötve. Aki az egyik nap aranyműves, szabó vagy akárki más volt, az negyednapra már fogtechnikus lehetett, ha a kerületi elöljáróságnál lefizette a tíz forintra taksált iparigazolvány kiváltási díját. Senki sem kérdezte honnét jön, hol tanulta a mesterséget. Az sem hallgatható el, hogy a korabeli fogorvosok sem álltak mindig a helyzet magaslatán, az ő szakképzettségük színvonalával sem törődött senki.

Az első fogorvosi tömörülés 1874-ben jött létre. Megbeszélték, miként kellene védekezni az egyre inkább érezhető konkurencia ellen. A tudomány állapotáról még szó sem esett, és elég furcsa, hogy egyik első cselekvésük nem is a fogtechnikusok ellen irányult, hanem, hogy: "Miként lehet valakinek oklevél-hamisítás alapján Magyarországon orvosi gyakorlatot űzni". Egy bizonyos Bikafalvi Máté Domokost, az akkoriban igen népszerű fogorvos tevékenységét vették górcső alá. Még 26 évet kell várni arra, hogy megjelenjen egy fontos rendelet, amelytől a hazai fogtechnika százéves történetét számoljuk. Ez a bizonyos rendelet - melyet a Magyar Királyi Belügyminisztériumban hoztak - először határozta meg a tevékenységi kört, és először mondta ki hivatalosan a szakma nevét.

"A közegészségügy érdekeinél fogva, s annak megakadályozása végett, nehogy a kuruzslásra, vagy jogosulatlan orvosi gyakorlat űzésére ezáltal is alkalom nyittassék elrendelem, hogy csakis fogtechnikai készítmények előállítására és eladására jogosított, de foghúzásra, tömésre és szájbeli műtétekre nem jogosult. S magukat leginkább fogtechnikusnak nevezett egyének, hatás és üzletkörük megjelölésével, ezentúl minden körülmények között, kizárólag csakis fogműves (fogtechnikus) megnevezést használhatják." 

Ez a rendelet 1899. november 1-jén lépett életbe. Aláírta Jakabfalfi államtitkár.
1903-ban a hatóságok kezdik komolyan venni ezt az iparágat. A Magyar Királyság kereskedelmi minisztere rendeletet ad ki: "Tekintettel arra, hogy a fogműves (fogtechnikus) ipar olyan iparág, mely kézműves tevékenységénél fogva, rendszerint csak hoszszabb gyakorlás útján sajátítható el (ilyen és ilyen rendelet alapján), ezennel a képesítéshez kötött mesterségek közé sorolom."

1905-ben a magyar királyi belügyminiszter körlevélben pontosítja a fogműves (fogtechnikus) és fogorvosi címet, valamint e tevékenységek "határait". Rendelet rendelet hátán születik, de nincs béke a szakmában. Mint eddig is, mindenki húz, töm, vés, csiszol, fúr, farag. Mondhatni teljes az anarchia.

1908-ban egy rendkívüli közgyűlést kér összehívni a Magyar Fogorvosok Egyesülete, hogy a magyar fogműves- társadalommal, úgymond, beszéljen. Ezen megjelent az elnök, dr. Szabó József és dr. Salamon Henrik tanársegéd, aki beszédet is mondott. Témája a fogtechnikuskérdés volt, s több órán át tartott. Lényege, hogy megérti a fogtechnikusokat, mert ő is 18 évig az volt, de hosszú tanulás után meg sok költséggel, mégis a fogorvoslást választotta, mert ehhez érzett hivatást. Nagyon kérte a fogművesszakmát, hogy ne folytasson veszélyes és törvénytelen orvoslást. Hangulatában ez a beszéd egyszerre volt szenvedélyesen szentimentális, valamint racionálisan reális. A fogadtatásáról csak néhány mondatot idézek, s ez sokat elárul. Az előadás hatásáról a következőket írja Bíró Sándor vizsgázott fogász: "Érdemes megemlíteni, hogy felháborodásunk dacára a legnagyobb csendben, minden közbeszólás nélkül folyt le az előadás, még a leghangosabbak, mint Prohászka Sándor és Barna Izidor is fékezték magukat. Mintha süketnémák előtt hangoztak volna el a súlyos szavak". Eltelt egy kis idő. S a kérdés tovább vajúdott.
 

A Stomatológusok Országos Egyesülete és a Magyar Fogtechnikusok Egyesülete egy közös bizottságot szervezett, természetesen a fogtechnikuskérdés tanulmányozására.

Újabb három év telt el, s a helyzet jottányit sem változott. Minél több a rendelet - és a határozat -, annál nagyobb a rendetlenség a fogászkodás körül. Egy újabb rendelet születik, a Magyar Királyi Belügyminisztérium körrendelete a fogműves fogtechnikusok működési köre tárgyában. (Rengeteg panasz érkezett az orvostársadalomtól, hogy a fogművesek túllépik a hatáskörüket, és orvoslással is foglalkoznak.) Mégis, az akkori fogművesek számára kedvező fordulat történik. "Ezzel kapcsolatban hivatali elődeimhez és hozzám a fogművesek köréből számos kérvény érkezett az iránt, hogy megszokott gyakorlatukban meghagyassanak, illetőleg erre alapított kenyérkeresetüktől meg ne fosztassanak. A Fogorvosok Egyesülete pedig beadott emlékirataikban törvényes jogaik védelmét és a fogművesek visszaéléseinek megszüntetését kérik." Az idézet abból a körlevélből származik, mely alkalmat teremt egy bizonyos vizsgára. (Kelt: 1911 októberében. Aláírta: Gróf Kuhen Hédervári Károly.) A vizsga előkészítése egy évig tartott, és 1912 októberében már megvoltak a vizsgára bocsátás feltételei. Amit ma úgy mondanánk: a végrehajtási utasítás. A vizsga rendkívüli és egyszeri, mondták a hatóságok. Aki most nem tesz vizsgát - vagy nem sikerül neki -, annak nincs több lehetősége.

Még egy történet ehhez a korhoz. Hogy a fogművesek nyomatékosítsák mesterségüket a hatóságok felé - a fogorvosok nehogy megvétózzák a készülő vizsgarendeletet -, sztrájkot szerveztek még 1912-ben, azaz el akarták érni, hogy a fogorvosok technikus nélkül maradjanak.

Ez csak 48 óráig tartott, mert dr. Csilléri András, a Magyar Fogorvosok Egyesülete megbízásából, megszervezte a Központi Technikai Laboratóriumot, amelynek hírére félbeszakadt a sztrájk.
1914 és 1918 között kitör az első világháború. Van munka bőven. Az ellentétek nem csillapodnak. A Fogorvosok Egyesülete egy sor dolgot kifogásol. Most a táblákkal van baj, mert a nem vizsgázottaknak is az van kiírva, mint a vizsgázottaknak, és ugyanazt csinálják, mint annak előtte.

A fogtechnikusok meg azt kifogásolják, hogy a fogorvosok ne kaphassanak fogtechnikusi iparengedélyt, és ne tarthassanak segédeket, tanoncokat. 

1919 végén ismét megjelenik egy rendelet, a fogászat, a fogorvoslás, illetőleg a fogművesség (fogtechnika) körébe eső műveletekről. És egy ismerős név, dr. Csilléri András, de már mint népegészségügyi miniszter. Hogy nincs rend, az is bizonyítja, hogy 5 évvel később, 1924 novemberében a munkaügyi miniszter ismét szabályoz és módosít.

1925-ben végre valami szakmai dolog is történik, a szájban viselhető fémeket szabályozzák. Ez az úgynevezett Randolf-korszak.
A mesterséget jelölő táblákkal ismét nem volt minden rendben, mert - egy hat évig tartó vita végén - a vizsgázott fogászok azt írhatták ki, hogy vizsgázott fogászmester, a többiek a fogműves (fogtechnikus) nevet kötelesek használni. Az időpont 1931. 
Nem akarok komolytalannak látszani, de mikor egy évvel későbbi rendeletben azt olvastam, ki nem húzhat fogat, hát elmosolyodtam.
1935-öt írunk. Lakatos Manó biztatására elkészül Weiss Zsigmond könyve: A fogászat kérdésekben és feleletekben címmel. Idézet az ajánlásból: "E könyv, mely a gyakorlati fogászat egész területét felöleli, egy magyar fogtechnikus munkája. A szerző rendkívüli elméleti és tapasztalati tudását igazolja e több mint 600 oldalas mű minden vonatkozásában, és egyben szilárd támasztékul szolgál annak a jó hírnévnek, melyet a világ szakköreiben a magyar fogtechnikus társadalom iránt táplálnak." És most az előszóból egynéhány mondat, mely igen jól érzékelteti azt az izzást, ami jellemezte a kort. "Sajnos, professzoraink előadásait nem hallgathattam, hiszen a magyar fogtechnikusnak pillanatról pillanatra a legsúlyosabb harcot kell vívnia a létezésért, de abban semmiféle földi hatalom nem tudott megakadályozni, hogy a könyveket bújjam."

És ebben a gondolatkörben egy utolsó idézet prof. Salamon Henriktől: "A fogászatot elméletben ugyan lehet két komponensre osztani, foggyógyászatra és fogtechnikára, de a gyakorlatban nem. Aki az egyikkel foglalkozik, annak szükségképpen a másikkal is kell foglalkoznia. Ezen nem változtatnak miniszteri rendeletek sem, mert ez históriai tanulság." 
Úgy látszik, nem mindenki üldözte a fogászkodókat, így például Nedelkó Döme, a Fogorvosok Egyesületének elnöke sem, sőt jó néhányan ki is léptek az egyesületből - dr. Iszlai Józsefet követve -, mert nem értettek egyet a fogtechnikusok üldöztetésével. Megemlítendő még e korból a magyar stomatológia apja, dr. Árkövy, akiről Bíró Sándor, a Budapesti Fogművészek Egyesületétől így ír: "Érdemes feljegyezni, hogy a fogtechnikusok elleni harcban legfőképp Dr. Árkövy József tűnt ki, aki Arnstein Márton fogtechnikus fia volt!"
Dr. Csilléri András, az OTI mint közintézmény megalapítója, létrehozott egy fogászati centrumot a Csengeri utcában, fogorvosokkal és 30 technikussal. A fogtechnikusokat a hátsó lépcsőn közlekedtette, sötét köpenyben!
Lehet, hogy a fogorvoslás történetében nagy koponya volt, de mi nem tudjuk dicsőíteni!
(Ez olyan, mikor a vadász leterít egy medvét, és az egészen másképpen jelenik meg a vadászok lapjában, és egészen másképp a medvék lapjában.)

Az 1938-as és ‘40-es, úgynevezett bécsi döntések értelmében visszacsatolják a Felvidéket és Erdélyt. Azonnal beindulnak a kérelmek, hogy ismét legyenek állami fogászvizsgák, hiszen a visszacsatolt országrészekben annak előtte rendszeresen vizsgázhattak.
A következő évek történéseit csak röviden ismertetem: 1949-ben ismét vizsga. Ez azért figyelemre méltó, mert 38 évig tartott a küzdelem a lehetőségért. 1952-ben Balogh professzor beindítja a közvetlen fogorvosképzést.
Szakmapolitikailag úgy látszik, szükség volt arra, hogy 1960-ban kb. 200 fogtechnikus fogászvizsgát tehessen. Ekkoriban elvárás volt - többek között - húsz év szakmai jártasságot igazolni és hatot vidéken eltölteni. Lassan-lassan konszolidálódik a helyzet a fogászat körül, és lassan-lassan szimbiózis alakul ki a fogtechnikusok és a fogorvosok között. Amit a rendeletek nem tudtak megoldani, megoldotta az idő! 
Kialakulnak a két-három generációs fogászcsaládok, -dinasztiák, és most több száz nevet is felsorolhatnék... Négygenerációs dinasztia pedig nem sok van. Én kettőről tudok: Schulze Károlyé és Gerber Alajosé. Ez utóbbi a nagyapám volt. 

(1928-ban az országos ipartestület az országos kézműipari tárlatán Gerber Alajos újpesti fogtechnikust aranyéremmel tüntette ki.) Cikkem végén - és a 100 év történéseire visszagondolva - azt kívánom: a fogászaton belüli problémákat a legnagyobb szeretettel kezelje minden érintett, mert "nyakunkon“ az Európai Unió, és nagyon egységesnek kell - legalább - látszani. A mi szakmánk - a multifunkciós fogpótlás - azon ritka mesterségek egyike, amely hatással lehet a személyiségre, amely nyomán bátrabban és önfeledtebben lehet mosolyogni...
És a mosoly - az élet!