A Pécsi Tudományegyetemen jelenleg önálló Fogorvostudományi Kar nincs. A fogorvosok képzése az Általános Orvostudományi Kar rendszerén belül történik. A Klinikai Központ Fogászati és Szájsebészeti Klinika tanszékvezetője, az intézetigazgató helyettese Dr. Marada Gyula PhD, egyetemi adjunktus. Széles körű oktató és tudományos munkát végez, képzett vezető, mellette a közéleti feladatokból is kiveszi a részét. Beszélgetésünk során sokoldalú tevékenységének mozgatórugóiról, a fogorvoslás jelenéről és a jövőjére vonatkozó elképzeléseiről próbáltunk képet kapni.
Mondhatnám, véletlenül lettem fogorvos, de nem hiszek a véletlenekben. Építészmérnök akartam lenni, egészen a gimnázium második osztályáig. Nagyon szerettem rajzolni, a perspektivikus látásmód áll igazán közel hozzám – emlékezett vissza a kezdetekre Dr. Marada Gyula. A családunkban nem volt fogorvos. A testvérem viszont kisgyerek kora óta orvos akart lenni, először Debrecenben felvételizett, sikertelenül. A következő évben már Pécsett próbálkozott, ami tőlünk – egy Tokaj melletti kis falutól – a legtávolabb esett. Ide felvették az általános orvos szakra. Amikor nálam érkezett el a pályaválasztás sora, kizárásos alapon döntöttem, mert azt biztosan tudtam, mi nem szeretnék lenni. A testvérem példája vonzott, de a hat évet sokalltam. Ezért a fogorvosira jelentkeztem, miközben semmiféle előzetes információm nem volt. Nem tudtam, milyen a fogorvosi pálya. Mégis, mindjárt elsőre sikerült bejutni.
Volt egy nagyon jó oktatónk, akit én sokáig a mentoromnak tekintettem; Lovász Tibor tanár úr, a Konzerváló Fogászaton. Az ő hatására kezdtem el ezzel a területtel foglalkozni. Sajnos, amikor utolsó éves voltam, őt egy baleset miatt elvesztettük, az érdeklődésem is változott. A végzés után inkább a parodontológia irányába fordultam, ám erre a tanszékre nem vettek fel. A klinika akkori igazgatója, Szabó Gyula professzor úr viszont a saját tanszékén, a Fogpótlástanon felajánlott nekem egy állást – azóta is itt vagyok! Ő volt, aki a tudományos pályán is elindított, bár akkoriban ez még nem tartozott annyira szervesen a rezidensi feladatokhoz. Abban az időben az oktatás sem volt ilyen mértékű, mint most. Inkább a betegellátás volt fontos. Később Radnai Márta professzor asszony vette át a Fogpótlástani Tanszék vezetését, a tudományos fejlődésnek ő adott igazán nagy lökést, az ő irányítása alatt sikerült a PhD fokozatig is eljutnom.
Hivatalosan oktató vagyok, annak ellenére, hogy az ok tatást soha nem tanultam – a kollégáim sem –, tehát nem vagyunk pedagógusok, de számomra kezdetben az egyik legfontosabb kérdés az volt, hogy amit csinálok, amit oktatásnak hívok, azt a hallgatók értékelik-e, elfogadják-e, tudok-e ezen az úton előrehaladni? A választ számomra az adja meg, hogy az utolsó hat-hét évben mindig részesülök „Kiváló gyakorlatvezető” vagy „Kiváló oktató” címben, elismerésben. Tehát lehet, hogy valamit jól csinálok. Egyébként pedig a legfontosabb irányelvnek azt tekintem, hogy meg próbálom a hallgatókat felnőttként kezelni! Nem atyáskodom felettük, nem próbálom „szájbarágósan” elmondani az ismeretanyagot. Inkább igyekszem ráébreszteni őket arra, mi lehet fontos számukra az életben. Meg is lepődnek néha, amikor szembesítem őket azzal, hogy saját maguknak kell döntést hozni, ez egészen váratlanul szokta érni őket. Ám mire eljutnak az ötödik évig, addigra ez egy kicsit le is tisztul bennük, és jobban elfogadják azokat a módszereket, amelyeket alkalmazni szeretek. Főként a kollegiális szemléletet szeretném megszilárdítani bennük, hogy oda-vissza történjék közöttünk a kommunikáció.
A páciensekkel való foglalkozás. Az én szakterületem a fog pótlás, olyan része a fogorvoslásnak, ami nagymértékben képes visszaállítani a betegek szájegészségét – és ami még fontosabb –, a szájegészséghez kapcsolt életminőséget! A tanszékvezetői poszttal nálunk kicsit már hagyományosan együtt jár a protetikai rehabilitáció. Ezt én is megörököltem, amiért rendkívül hálás is vagyok. A helyreállítás – valamilyen fejlődési rendellenesség, tumor vagy trauma következtében szükségessé vált kemény vagy lágy szövet pótlása – az egyik legnehezebb, de talán az egyik legszebb feladata a szakmámnak. Számomra az szerzi a legnagyobb örömet, amikor egy ilyen „halmozottan hátrányos” pozícióban lévő páciensnek vissza tudjuk állítani mindazokat az elvesztett funkciókat, amivel az ő életminőségét nagymértékben javít hatjuk. Nagyon nehéz ehhez fogható más területet találni az én szűkebb szakmámon belül.
Abszolút! Amikor én voltam hallgató, nem nagyon volt lehetőségünk ilyen mértékben bekapcsolódni a tudományos munkába. Napjainkban viszont már egyre inkább tért hódít az, amit mi úgy hívunk: egyetemi utánpótlás-nevelés. Egy re nagyobb hangsúlyt próbálunk fektetni rá, és ez másként nem is működik. Hiszen az egyetemi lét hármas egysége – kutatás–betegellátás–oktatás – nem jöhet létre, ha a hallga tó nem lát bele, mi is a kutatómunka. Mi ennek a szépsége, nehézsége, melyek a kihívásai? A TDK kiváló lehetőségeket kínál ezekhez a munkákhoz. Ezért én nagyon szorgalmazom, hogy minden hallgatót, aki egy picit is érdeklődik a tudományos munka iránt – még talán fel sem vetődött benne, hogy egyszer egyetemi dolgozó szeretne lenni –, vonjunk be. Ha már hallgatóként belelát az ilyen munkákba, látja az eredményét, az ezzel járó tevékenységet, az benne roppant pozitív szemléletet képes megteremteni, és én ezt nagyon fontosnak tartom.
Valóban. A PhD témám ugyan szervesen kapcsolódik a fogászathoz, de nem a szó szoros értelmében vett szakmánk része. A tárgya a fogászati finanszírozás és az egészség ügyi menedzsment volt, főként a finanszírozásra fókuszálva. Abban az időben – úgy 2014, 2015 környékén – nagyon foglalkoztatott az egészségügyi szervezet felépítése, ennek financiális oldala. Ekkor indult a Pécsi Tudományegyetemen Egészségügyi Menedzser MSC képzés, és ez kapóra jött nekem. Be is iratkoztam a képzésre. A vezetője Boncz Imre professzor úr, a későbbiekben a témavezetőm is lett. Hamar rájöttünk, hogy igen sok közös érdeklődési pontunk van, ő is nagy perspektívát lát ebben. A fogászat finanszírozásával – tudományos igénnyel – korábban még senki nem foglalkozott, így tehát együtt vágtunk bele ebbe a nem túlságosan egyszerű munkába. A szakmai oldalt fel ügyelő Radnai tanárnő segítségével tulajdonképpen hárman jutottunk el a dolgozat megszületéséig. A pályám további alakulásában ennek komoly hatása volt.
Ma már ugyanis, aki az egészségügyben felsővezető akar lenni, azok számára elvárás, talán kötelező is valamilyen szintű menedzseri szemléletmód elsajátítása és ehhez a területhez kötődő végzettség megszerzése. Erre nagyon nagy szükség is van. Ha csak a kórházakat nézzük, az élükön sok helyen nem feltétlenül orvos áll. Amit mi annak idején az egyetemen tanultunk, az nem tartalmazta mindazokat az ismereteket, melyek egy nagyobb intézmény vezetéséhez ma már feltétlenül szükségesek. A menedzserszintű szemlélet, a dolgozókkal való bánásmód, a jó munkahelyi légkör megteremtése, a hierarchia kialakítása teljesen külön szakma lett! Szerencsésnek tartom magam, hogy el tudtam végezni ezt az iskolát. Nem véletlenül pályáztam meg két évvel ezelőtt az intézetvezetői állást, amelyet most betöltök, mert rendelkezem az elsajátított, megfelelő kompetenciával és ezt szerettem volna hasznosítani. Jó kor jött nekem a megüresedett poszt.
Tanszékvezető már korábban lettem, mert 2018-ban Radnai Márta professzor asszony visszament a szegedi egyetemre. Akkor már egyetemi adjunktus voltam, PhD fokozattal, így lehettem a Fogpótlástani Tanszék megbízott vezetője. Azért csak megbízott, mert jelenleg még az Általános Orvostudományi Kar része vagyunk, nincsenek önálló tanszékeink. Folyamatban van már az önálló Fogorvostudományi Kar kialakítása, és ha a kari struktúra létrejön, akkor alakulhatnak meg az önálló tanszékek. A vezetői tevékenység teljesen más, mint a megszokott fog orvosi munkavégzés. A fogorvosi szakma sem nevezhető unalmasnak, mindennap új nehézségekkel kell szembenéz ni, de a vezetéssel járó feladatok erre még inkább „rátesznek egy lapáttal”! Naponta olyan új feladatokkal szembesülök, amiről korábban álmodni sem mertem, de ezek mindig érdekes, új kihívások. Különösen most, amikor a pécsi fogorvosképzésben hatalmas mérföldköveken vagyunk túl.
Bizonyára sokan tudják, hogy 2022 szeptemberében megnyílt a teljesen új fogászati oktatóközpontunk. Zöldmezős beruházás keretében új fogászati tömböt, oktató centrumot hoz tunk létre. Szerencsém volt, hogy a tervezés legelső lépéseitől részt tudtam venni az előkészítésben, és utána, amikor elkészült, a birtokba vétele, a fogorvosi munka elkezdése, az ezzel járó problémák leküzdése, megoldása, mindennap teljesen új feladatokat hozott. Nagyon élvezem ezt a munkakört, bár egy pillanat időm sincs unatkozni. Hatalmas lehetőségeket, perspektívákat látok benne, ezért rendkívül jól érzem magam ebben a pozícióban!
A válaszért kicsit vissza kell ugranunk az időben. Még a rezidensi éveimet követően megbízást kaptam az akkori intézetvezetőtől, Szabó Gyulától, így nagyon sokáig vezethettem a klinika röntgenosztályát. A képalkotási módszerek között a digitális technika már tíz évvel ezelőtt erőteljesen jelen volt. Megjelentek a digitális panorámaröntgenek, a digitális intraorális röntgenkészülékek, később a komputertomográfok, a speciális CBCT-k jöttek, megérkeztek az új eszközök, és elkezdtem ezekkel foglalkozni. Mondhatni „belecsöppentem” a digitális technikába. A másik nagyon nagy lökést pedig az jelentette, hogy az egyetemünk akkor rektori és dékáni testülete megérezte: a digitális technikákban – a fogászattól függetlenül is – óriási perspektíva van! Ezelőtt öt évvel már létrehozták az egyetemünkön az ország akkori legnagyobb 3D nyomtató központját. A dékánnak köszönhetően ebben a központban a fogorvosi szak is nagyon komoly „szeletet” kapott.
Az a 3D nyomtatási háttér a mai napig rendelkezésünkre áll, és engem bíztak meg azzal, hogy ennek a 3D labornak dolgozzam ki a fogászati részét. Próbáljam kitalálni, milyen eszközöket kellene beszerezni, ezeket hogyan tudjuk a mindennapokban hasznosítani. Így sikerült szépen lassan, pontról pontra elsajátítani a fogászatban alkalmazott digitális technikákat. Ezt követték az orális szkennerek vagy a chairside technikák, melyeket ma már a mindennapjainkban használunk. Mivel pedig a hagyományos fogászatban a lenyomatvételi technikákat is különösen szerettem, ezek anyagtani vonzatával együtt jött az új lehetőség, összehasonlítani a hagyományos lenyomatvételi technikákat ezekkel az orális szkennerekkel végzett lenyomatvételekkel. Jelen pillanatban az én tudományos érdeklődésemben valóban ez jelenti a fő irányt, továbbá pedig a fogpótlásban alkalmazható digitális technikák, a digitális lenyomatvételtől a digitális megvalósításig, a különböző típusú fogpótlások elkészítéséig.
Amikor a digitális fogászat megjelent, kétségtelen volt, hogy az 95 százalékban inkább a fogtechnikai laborok szintjén valósul meg. Leghamarabb a fogtechnikusok találkoztak ezekkel a berendezésekkel, majd utána csak nagyon lassan, nagyon nehezen szivárgott be a fogászati betegellátásba, a fogorvosok körébe. Először a szkennerek jelentek meg, de ma már kiegészíti sok minden: a faragógépek, a 3D nyomtatási technika, de végeredményben szinte mindegyiknek az a következménye, hogy nem is annyira a munkavégzésünk pontosságát javítja, sokkal inkább a minőségét növeli igen nagy mértékben! Ezzel pedig mind a fogtechnikus, mind a fogorvos, de nem utolsósorban a páciens is roppant sokat profitál. Minőségében sokkal jobb, korszerű anyagokból készült pótlást kap, ami időtállóbb, esztétikusabb, a kor aktuális követelményeinek sokkal jobban megfelel. A közgazdaságban használt win-win szituáció analógiájára hármas, win-win-win szituációnak mondanám.
Szeretjük, vagy nem szeretjük, de egészen biztos, hogy a digitalizáció növekedésének irányába megyünk el. Minden kinek foglalkoznia kell ezzel a témával! Egy ötvenes évein már túl lévő fogorvos kollégával beszélgettem nem is olyan régen, aki azt mondta, hogy az ő nyugdíjazásáig ez a modern technika már egészen biztosan nem lesz olyan mérv adó, hogy neki meg kellene tanulnia. Én ezzel kapcsolatban mindig Dr. Volom András kolléga példáját szoktam felhozni, aki már jóval a sokadik X-e után vette a fáradságot, és nagyon komolyan beleásta magát a digitális technikákba. Tudományos szinten foglalkozik például az orális szkennerek alkalmazásával. Az ő példája is bizonyítja, hogy soha nincs késő megtanulni, illetve elkezdeni egy új technikát!
Ebben látom a jövőt! Mindenkit bátorítok, hogy próbáljon az új technikákkal megbarátkozni, mert már most is nagyon sokat tud hozzá tenni a mindennapi fogorvosi munkához. A jövőben pedig egyszerűen nélkülözhetetlenné válik! A gyorsaság főként abban nyilvánul meg, hogy a fogtechnikai munka elképesztő mértékben megrövidül. A digitális technikával már most is elérhetővé vált, hogy ha egy preparált fogról orális szkennerrel veszek digitális lenyomatot, az néhány másodperc alatt, az interneten keresztül ott lehet a fogtechnikusnál, aki pedig akár egy vagy két óra alatt a végleges fogpótlást el tudja készíteni. Néhány órán belül definitív ellátást tudok a páciensnek – nagyon magas szinten – nyújtani. Ez a korábbi 4-5 napos határidőket teljesen megszünteti. Ráadásul, ami kor az orvos meglátja az új technikákban a lehetőségeket, egy kicsit több ideje marad a páciensre, ezáltal alaposabb, jobb ellátást tud neki kínálni!
A tény, hogy gyorsabban dolgozhatunk, az nem jelenti majd azt, hogy a betegeket „futószalagon”, nagyon rövid idő alatt fogjuk kezelni, és ennek inkább pont az ellenkezőjét érzem. Egy páciensre ezáltal sokkal több időt tudunk fordítani, alaposabb kezelésben részesíthetjük majd őket. Szerintem ez már nem is annyira távoli jövő, az elkövetkező tíz évben igen közel fogunk kerülni ehhez!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy három olyan szakmai szervezet is van Magyarországon, amelynek az elnökségében részt vehetek. Az első – ami a szívemhez a legközelebb áll – a Magyar Fogpótlástani Társaság. Ők fogadtak legelőször a soraikba, beválasztottak az elnökségbe. Ezután kerültem kapcsolatba a Dento-maxillo-faciális Radiológiai Társasággal, itt is elnökségi tag lettem és a legfiatalabb, a Magyar Digitális Fogászati Egyesület, ahol szintén tagja vagyok az elnökségnek. Az eddig elmondottakból – gondolom – kiderül, hogy ez a három szakterület az én esetemben nagyon közel van egymáshoz. Mind a három a munkám szerves részét képezi. Ugyanakkor tény és való, hogy mindhárom igényel valamilyen szintű tevékenységet is. Mivel a Fogpótlástani Tár saságban jelenleg én vagyok a társaság titkára, ebből adódóan itt lényegesen több feladat hárul rám, mint a másik két társaságban, de ott is adódnak teendőim.
A Digitális Egyesületnek például most június 8–9-én lesz az éves kongresszusa, amit Budapesten szervezünk. A Magyar Fogpótlástani Társaság viszont a Gnathológiai Társasággal karöltve szervezi a kongresszusát. A Magyar Fogpótlástani Társaságnak ez jubileumi, 25. kongresszusa lesz, a gnathológiainak pedig ez lesz az első. A fogpótlás és a gnathológia szakmailag roppant közel áll egymáshoz, közös kongresszusukat szeptemberben, Pécsen szervezzük, és ennek én vagyok a fő szervezője! Nem kis feladat, mert rám hárul a technikai háttér biztosítása és a kapcsolattartás az előadókkal. Igaz, mindezt én szerettem volna, illetve vállaltam is el, ezért nagyon szívesen végzem az ezzel járó teendőket
Valóban csak nagyon kevés szabadidőm van, viszont ehhez a nagyon kicsihez ragaszkodom, amennyire csak lehet. A dédnagyapám olasz származású volt. Talán ebből is adódik, hogy számomra a család rendkívül fontos. A hétvégéket például nem szívesen áldozom semmi másra! Így a szabadidőt nekem a családdal való együttlét jelenti. Kirándulunk, túrázunk. A kisfiam már elmúlt kilencéves, gyakran sportolunk együtt, leginkább kerékpározunk, de szívesen járok a labda rúgó-mérkőzéseire is. Igazán lelkesen játszik a Pécsi Vasutas Sportklubban az U11-es csapatban, és a foci mellett még úszik is. Szereti, nem szülői kényszer hatására csinálja, és ennek örülök. A foci egyébként is a nagy szerelmem, sokáig magam is játszottam, egészen NB III-as szintig jutottam el. Jó, hogy ő is meglátta ennek a játéknak a szépségét, én pedig szeretem nézni, ahogy ők fociznak. Így teljes az életem.
A Dental Hírek 30 éves jubíleuma alkalmából szerkesztőségünk nevében felkértük tanácsadóinkat, munkánk támogatóit, szakmai cikkeink íróit, hogy röviden idézzék fel lapunkhoz fűződő emlékeiket. Kérésünket nagy örömünkre sokan elfogadták, és ünnepi számunk “Visszaemlékezések” rovatában közöltük az elküldött válaszaikat. Ezekből a “múltidézésekből” válogatunk most híradásaink különböző csatornáin.
A Dental Hírek 30 éves jubíleuma alkalmából szerkesztőségünk nevében felkértük tanácsadóinkat, munkánk támogatóit, szakmai cikkeink íróit, hogy röviden idézzék fel lapunkhoz fűződő emlékeiket. Kérésünket nagy örömünkre sokan elfogadták, és ünnepi számunk “Visszaemlékezések” rovatában közöltük az elküldött válaszaikat. Ezekből a “múltidézésekből” válogatunk most híradásaink különböző csatornáin.
