Az, Akiktől tanulhattunk rovat következő részeként kerül ez a cikk az újság olvasói elé. Az elképzelés szerint olyan kollégákat keresünk meg, akik sok évtizedes szakmai munkájukkal és életükkel a fogtechnikus társadalom felé példát mutattak. A példaképek pedig olyan személyek, akik cselekvéseikkel, magatartásukkal, életükkel példát adnak, mutatnak, akik méltók a követésre. Valahol azt olvastam, hogy „egy példakép akkor válik példaképpé, amikor hiteles: úgy él, ahogyan mondja és ő maga is gyakorolja azt, amit másoknak tanácsol”. Ezúttal Tömöri Józsefet kerestem meg a kérdéseimmel, mivel olyan régóta vagyunk harcostársak az Ipartestületben, hogy már ideje volt ővele is jobban megismerkedni, életét bemutatni a nagy nyilvánosságnak.
Én is, mint az országban oly sokan, már úgy ismertünk meg, mint egy sok-sok éve a szakmánkban tevékenykedő szakembert. Viszont keveset tudunk az életed korai szakaszáról: gyerekkorodról, ifjúi éveidről, tanulmányaidról. Mesélnél ezekről az időkről, mielőtt belevágnánk a szakmai dolgokba?Tatabányán születtem, ott is éltem, és mai napig is ott vagyok. Szüleim munkája miatt sokat nevelkedtem a tatabányai és kisbéri nagyszüleimnél. Apám vasutas volt, anyám meg laborasszisztens, és ők zömében Tatabányán dolgoztak. Viszont apámat mint tartalékos tisztet helyezték összevissza, több helyszín után végül Tatára nevezték ki állomásfőnöknek. Sajnos a szüleim elváltak, így az általános iskolai éveket a nagyszüleimnél töltöttem. A gimnáziumi érettségit 1967-ben szintén Tatabányán szereztem meg. A gyerekkori élmények elsősorban az úttörőtáborokhoz kapcsolódnak. Érdekes módon a legkedvesebb emlékem ahhoz kapcsolódik, hogy elég beteges kis kölök voltam. Ezért fél évet a parádfürdői szanatórium iskolában töltöttem. Hát az csodálatos volt!
Tizenévesen a helyi fiúkkal bandáztunk, többek között koncertekre jártunk. A legelső zenei élményem a lengyel Kék Csillag beategyüttes fellépése volt a tatabányai Népházban, így hívták a bányász kultúrházat. De például feljöttünk Pestre a Nashville Teens koncertre is, de voltunk a Spencer Davis Group koncertjén is, ahol a bal vállamat egy rendőr gumibot is eltalálta. Aztán eljött az érettségi előtti pályaválasztás kérdése, ami az én esetemben nem volt kérdés. Ugyanis a keresztanyám fogászati asszisztens volt, a keresztapám meg fogtechnikus. Kora gyerekkorom óta jártam hozzájuk a rendelőbe és a laborba, szóval a viaszszagot én már elég korán megéreztem. Tehát nekem kész tény volt, hogy milyen irányban tanulok tovább. Akkor még volt felvételi vizsga is, de a felvételi feladatok engem nem értek váratlanul. Négy jelentkezőből hárman megfeleltünk, így elkezdhettem a fogtechnikusi tanulmányaimat.
A Fogtechnikai Vállalat helyi laborjában voltam gyakorlaton, ahol a négy alap reszorton mentünk végig. Havonta egyszer fel kellett jönnünk a Krisztina körúti iskolába beszámolóra, Bakk tanár úr megadta a tananyagot, amit akkor tanulnunk kellett. 3-4 napig voltunk Pesten, a Nádor utcai kollégiumban laktunk. Ott voltak Győrből, Szombathelyről, Siófokról, meg az Isten tudja honnan, volt két ilyen vidéki osztály. A reszort vizsgák pedig a Mátyás téri laborban voltak, illetve a záróvizsga is, mert akkoriban még ott volt meós a Bakk tanár úr. A gyakorlati képzés során a próbafogsor készítését Hengl Laci bácsi mellett tanultam meg, aki tulajdonképpen
az egyik alapítója volt a 18. számú labornak. Iparos múltjából eredően nagyon sok eszköz volt ott, ami az Ő laborjából került oda. A készrevitelt a keresztapámnál tanultam, mert Ő készrevivő volt. Ő például Szerbiából került Magyarországra, a szakmát is ott tanulta Újvidéken. Elvette a keresztanyámat, aztán itt telepedett le. Végül a szakmunkás-bizonyítványt a sikeres vizsga letétele után 1969-ben szereztem meg.
1969. november elsején kerültem vissza a Vállalathoz a tatabányai laborba, ahol a tanuló időszakot is töltöttem. Végigjártam a szamárlétrát: fogsorgipszelés, egyéni kanál, harapás, javítás. Utána, mikor megjött a következő tanuló, egyet előreléphettem, és korona-, hídminták gipszelése következett. Abban az időben úgy volt, legalábbis vidéken, hogy amikor a laborvezető tudta, hogy valaki három év múlva elmegy nyugdíjba, akkor egy gyakornokot elkezdett arra a reszortra kiképezni. Az én esetemben nem így történt, mivel egy kolléga soron kívül elment kisiparosnak, és koronás volt, engem tettek a helyére. És én begyakoroltam, hiszen úgy gondoltam, hogy koronás leszek.
Csak közben jött egy laborvezető-váltás, és felállt a hidas, Ő lett a laborvezető, és momentán nem volt hidas, így odatettek. Hogy úgy mondjam, ez volt kamaszkorom legsötétebb két hónapja, mert vért izzadtam, hogy el tudjam végezni a napi mennyiséget. Ez alatt az idő alatt az én munkaidőm 14-16 óra volt, hogy belejöjjek, és meg tudjam csinálni. De aztán utána sikerült, és akkor egy nagyon érdekes dolog történt velem. Már hallottunk, meg olvastunk dolgokat az egybeöntött spring koronáról. Egyszer gondoltam, hogy megpróbálom, és egy fantom koronás mintára öntöttem egy springet. Akkor még volt az úgynevezett instruktoros rendszer, és ez az ember meglátta az asztalomon ezt a koronát. Meg is kérdezte, hogy ez meg mi? Mondtam neki, hogy mielőtt gond lenne, ez nem fusi munka. Hanem, akkor meg micsoda? Mondtam neki, hogy kipróbáltam, hogy tudok-e ilyet önteni. Akkor Ő elment, és egyszer csak jött a telefon, hogy menjek fel a Mátyás térre, egybeöntött hidas tanfolyamra.
Ez a hetvenes évek vége fele történt, amikor a BEGO technológiák és anyagok megjelentek hazánkban. Amikor megérkeztem a terembe, kiderült, hogy tíz lány mellett én leszek a tizenegyedik résztvevő. Itt aztán megtanultuk az öntött hidas eljárást, és nemsokára már én tanítottam be a kollégáimat a tatabányai laborban. És amikor jött az ergo őrület, szintén Budapesten az Izabella utcai laborban tanultam meg ergozni. Aztán a K+B leplezés következett, és ezt egészen addig csináltam, míg 1984-ben ki nem neveztek laborvezetőnek. Hát nehéz menet volt, az első év kínszenvedés volt. Szerencsére a kollégák elfogadtak, hiszen köztük nőttem fel. Nekem világ életemben az volt a filozófiám, és velük szemben is úgy voltam, hogy én mindig kerestem a kompromisszumot. Az volt az elképzelésem, hogy ha segíteni nem tudok, legalább ne ártsak. Volt időszak, amikor 80 fő dolgozott, illetve tanult a laborban. Egészen a rendszerváltásig ment ez így, amit úgy éltem meg, hogy szeptemberben egy értekezleten felmerült a privatizáció kérdése a Vállalatnál. Kérdezték, hogy ki lenne az a két labor a 40 közül, amelyik ezt bevállalná. Mindenki sunyított, és a szombathelyi laborvezető, meg én jelentkeztünk, tudtuk, hogy ez lesz a vége, hát próbáljuk meg.
Tettük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna. Egyszer csak eljött az újév, és január másodikán, az első munkanapon, beállított a Vállalat két vezetője dobozzal a hónuk alatt, melyben a dolgozók munkakönyvei, meg a labor iratai voltak. Bejelentették, hogy aznaptól kft. vagyunk, olyan formában, hogy a Vállalat a fő tulajdonos, a dolgozók pedig résztulajdonosok.
Közben elindult a vállalkozási hullám, a dolgozók sorban letették a mestervizsgát, és önálló vállalkozók lettek. 1991-ben odáig jutottam, hogy hoppá, mi lesz velem. Így én is saját vállalkozást alapítottam, a Fog-Ász Bt.-t. Nyolcadmagammal, a régi kollégáimmal, de új helyszínen.
Jól ment minden, dolgoztunk, egyszer csak jött a Bokros-csomag 1995-ben, amitől nagy bajba kerültünk. Ekkor egy fatális véletlen folytán megtalált minket egy külföldi úriember, hogy vállalnánk-e bérmunkát. Hát persze hogy belementünk, bárhonnan is jött az illető. Ezek már fémkerámia munkák voltak, amit elég jól meg is fizettek. Ez tartott három évig, így túléltük ezt az időszakot is. Csak közben emberi okokból több kolléga elhagyott minket, ki ezért, ki azért. Végül 2013-ban lett teljesen vége ennek a történetnek, azóta a tatai Alfa-Dent kft. laborjában tevékenykedem részmunkaidőben.
A Fog-Ász BT. megalakulásának idejére vezethető vissza, ekkor Szimler Feri bácsi biztatására beléptem az Ipartestületbe. Az ezután következő választáson már kooptálható elnökségi póttag lettem. 2000-ben pedig bekerültem az elnökségbe mint a Vidéket Koordináló Bizottság elnöke. Azért én, mert akkor már javában tartottak az ORKI minősítések, amit én is csináltam. Megkockáztatom, hogy kevés ember van a szakmában, aki annyi laborban járt volna, mint én. Sőt, később már egész Kelet-Magyarország hozzám tartozott. Majd az Orvostechnikai Intézet is igénybe vette a szakértői tevékenységemet.
Az országot járva beleláthattam a laborok életébe, gondjaikat, sikereiket is látva, bizony jó pár szakmai barátság is létrejött. Az ipartestületi elnökségi munka során rendszeresen jártuk az országot, kihelyezett elnökségi üléseket tartottunk, sőt több alkalommal eljutottunk külföldre is. 2012-ben beadtam egy pályázatot a MESZK-hez, aminek következtében 2023-ig a szakmai vizsgákon a Kamarát képviselve vettem részt. A sok élmény közül kiemelném, hogy ott lehettem a román fogtechnikusok szövetségének megalakulásánál. Eleinte segítettük őket a kezdeteknél, majd 5-6 éven keresztül ott voltam az éves közgyűléseiken. Na, és ne feledkezzünk meg a székelyudvarhelyi utazásokról sem!
Ennyi tapasztalattal a tarsolyodban, hogyan fogalmaznád meg a saját mesterségbeli hitvallásodat? Mit adnál útravalónak az utánad következő generációknak, mi lenne a tanulsága a szakmában töltött évtizedeknek, mit gondolsz a mai fogtechnika helyzetéről?
Úgy gondolom, ha valaki becsülettel végigcsinálja a tanulóidőt, és úgy dönt, hogy ebből a szakmából akar megélni, akkor készüljön fel arra, hogy időnként kudarcok is érik. Ezek miatt ne adja fel, hanem próbáljon kitartani. Az én példámból kiindulva, én úgy gondolom, hogy nekem nem volt sok elfoglaltságom a szakmán kívül. Nekem a szakmám volt a hobbim. Az idők folyamán mindig megtaláltam az örömömet. A kudarcoknak mindig kerestem az okát, és volt nekem egy kollégám, aki mindig azt mondta, hogy a dobásoknak mindig van egy ellendobása. És ha úgy adódott, nem mindig volt szakmai a dolog, de bejött. És ha valakinek nagyon nagy gondja van, akkor ezt a dobást megtalálja, vagy ráérez, akkor a későbbiekben nem lehet semmi baja. A mai fogtechnika helyzetéről sajnos szégyellem, de be kell vallanom, hogy a digitális világ nem az én világom.
Én még leragadtam a manualitásnál. Biztos, hogy nagyon szép, nagyon jó, nagyon eredményre vezető, de én arra gondolok, hogy a manuális készségnek is nagy szerepe van abban, hogy valaki digitálisan meg tudja oldani, vagy el tudjon végezni egy munkát.
Ha nincs mögötte manuális gyakorlati tapasztalat, akkor a számítógépen nem biztos, hogy meg tudja oldani.
Az előbb elmondottakhoz kell egy családi háttér is. Ebből a szempontból én szerencsés vagyok, mert az én feleségem végtelenül türelmes hozzám. Mindig támogatólag állt mögöttem. Tehát én neki nagyon sokat köszönhetek ebből az apropóból. A hétköznapok során próbálom úgy intézni, vagy irányítani a sorsomat, hogy egyetlenegy nap se úgy keljek fel, hogy nincs faladatom. Általában az Alfa-Dentnél dolgozgatok, ha nem dolgozom, akkor nagyokat sétálgatok, jövök-megyek, megmászom a Turul hegyet, és még ott fent pár kilométert gyalogolok.
Aztán még rengeteget olvasok, van két lányunokám, azokat úgy pátyolgatom. Hozom-viszem őket iskolába, edzésre, ide-oda. Egy időben a barátaim hegyi parasztnak tituláltak, és ezt örömmel viseltem. Életvitelszerűen közel húsz évet kint töltöttem a vértesszőlősi szőlőhegyen, borászkodtam, kifejezetten a saját és a barátaim számára otellóbort termesztettem. Azon kívül volt egy kis kertünk, pálinkát is főzettem, jókat kártyáztunk, jókat grilleztünk, Csak sajnos az idő eltelt, volt már olyan hordó, amit nem bírtam el, volt már olyan, hogy nehéz volt a permetezőgép. Sajnos ezen túl kellett adnom. Manapság mint átlagnyugdíjas élem az életemet, semmi extra.
A Dental Hírek 30 éves jubíleuma alkalmából szerkesztőségünk nevében felkértük tanácsadóinkat, munkánk támogatóit, szakmai cikkeink íróit, hogy röviden idézzék fel lapunkhoz fűződő emlékeiket. Kérésünket nagy örömünkre sokan elfogadták, és ünnepi számunk “Visszaemlékezések” rovatában közöltük az elküldött válaszaikat. Ezekből a “múltidézésekből” válogatunk most híradásaink különböző csatornáin.
A Dental Hírek 30 éves jubíleuma alkalmából szerkesztőségünk nevében felkértük tanácsadóinkat, munkánk támogatóit, szakmai cikkeink íróit, hogy röviden idézzék fel lapunkhoz fűződő emlékeiket. Kérésünket nagy örömünkre sokan elfogadták, és ünnepi számunk “Visszaemlékezések” rovatában közöltük az elküldött válaszaikat. Ezekből a “múltidézésekből” válogatunk most híradásaink különböző csatornáin.
