Dr. Czinkóczky Béla a fog- és szájbetegségek, a konzerváló fogászat és fogpótlástan, dentoalveoláris sebészet, valamint a fogászati implantológia szakorvosa, az elrontott és speciális implantációs esetek szakértője, igazságügyi orvos szakértő, fővárosi szakfelügyelő főorvos. Hosszú évekig a Magyar Fogorvosok Implantológiai Társasága elnökségének tagja, ezen kívül a Semmelweis Egyetem Fogászati és Szájsebészeti Oktató Intézet Implantológiai Osztályának vezetője, a Magyar Fogorvos című szakmai folyóirat Implantológia rovatának rovatvezetője. Publikációs tevékenysége igen jelentős, hazai és külföldi előadások, továbbképzések rendszeres előadója, és mind a négy hazai orvosegyetem fogorvosi képzésében részt vesz felkért előadóként, gyakorlatvezetőként. Lapjaink hasábjain Olvasóink már több alkalommal kaptak hírt az Ön életéről, szakmai munkásságáról, de legutóbbi hosszabb beszélgetésünk óta már eltelt tíz esztendő. Először szeretném, ha visszatekintenénk életének fontosabb eseményeire, majd a jelen feladatairól és következő évek terveiről kérdezem.
Békés megyében, Mezőberényben születtem, szüleimmel, öcsémmel ott éltem, ott nőttem fel, általános iskolába, középiskolába is ott jártam, a Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségiztem le. Családomban szerető közegben, de egyszerű körülmények között éltem, nem volt sem fogorvos, sem orvos a családban. Édesapám műszaki ember volt, 10 éve vesztettem el, édesanyám könyvelőként dolgozott. Apám egy rendkívül precíz, aprólékos, maximalista ember volt, nagyon sokat köszönhetek neki. Ő már 40 évvel ezelőtt mondogatta nekem, amit Joda mester modott Luke-nak a Star Warsban: „Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld…!” Ez elkísért egész eddigi életemben, és mai napig nagyon sokszor eszembe jutnak a szavai.
Van egy vidám emlékem szeretett nagymamámmal kapcsolatban, ő volt az, aki mindig azt mondogatta nekem, hogy „szegény fogorvost én még nem láttam kisfiam…” Ha valami, hát ez kellő inspirációt jelenthetett volna a pályaválasztásom során. De persze nem ez vitt erre a pályára. A gimnázium első két évében nem nagyon foglalkoztatott semmi, a pályaválasztás pedig végképp nem. Nagyjából a 3. évben kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon merre tovább… Természetesen nem nagymamám életbölcsessége volt a legfontosabb motiváció.
Imádtam a zenét, imádtam a hangzás élményét, akkoriban kezdett elterjedni a hifi, ami teljesen lenyűgözött. Inkább ez orientált, hogy milyen irányban induljak el. Emiatt döntöttem el, hogy a fizika–matematika fakultációt választottam, és műszaki egyetemre, villamosmérnöknek készültem. Száz százalékban biztos voltam benne, hogy egyszer majd Phil Collins, vagy Michael Jackson vezető hangmérnöke leszek… A kényszerű váltást egy hétköznapi esemény eredményezte, kitűnő matematikatanárom elment a gimnáziumból, és utódja, egy nyugdíjas matektanár sajnos már nem ugyanazt a színvonalat képviselte… Az erre való szomorú ráeszmélés eredményezte, hogy másik irányt kellett választanom, így fordultam a biológia irányába, ami végül is már korábban is érdekelt. Innentől kezdve elkezdtem tanulni, és az eredményeim látványosan javulni kezdtek. Kitűnő bizonyítványom lett, és végül kitűnő eredménnyel érettségiztem le. Nem vettek fel sajnos elsőre a Fogorvos Karra, egy évig dolgoztam az egyetem Orthopédiai Klinikáján műtősfiúként. Ez igazán meghatározó volt az egészségüggyel való első találkozás élménye szempontjából.
Első, igazán inspiráló személyes élményem az Orthopédia Klinika akkori tanársegédjéhez kapcsolódik, aki roppant nagy empátiával és hihetetlen lelkesedéssel kezelte a gerincbetegeket. Emberi hozzáállása, szakmai alázata már akkor lenyűgözött, és ez a mentalitás már attól kezdve meghatározó, követendő példát jelentett számomra. Ezt a fiatal gerincsebészt dr. Varga Péter Pálnak hívták. Mára ő az egyik legismertebb, legnagyobb, nemzetközi szinten is elismert gerincsebész, a Budai Egészségközpont és az Országos Gerincgyógyászati Központ megálmodója, megalapítója.
Érdekes koreográfiája az életnek, hogy az „együtt töltött” egy évet követően bő 30 évig nem is találkoztunk, majd e három évtized után újra egymás mellé, pontosabban egymás alá sodort minket az élet. A Czinkóczky Implant Központ a Budai Egészség Központ Váci úti egészségközpontja alá, egy emelettel lejjebb költözött be 2019-ben. Hogy ez így történt, ebben nem kis szerepe van Varga Péter főorvos úrnak, aki ennyi év elteltével is képes volt inspirálni, motiválni, amikor a rendelőnek új, nagyobb helyet kerestem.
Ha már hangmérnök nem lehettem, eldöntöttem, hogy sebész leszek, de kishitűségem miatt nem mertem az ÁOK-ra jelentkezni, úgy voltam vele, hogy a FOK-ra nagyobb eséllyel tudok bejutni, és majd meglátom, lehet-e esetleg onnan átjelentkezni, módosítani. Így kerültem igazából a fogorvosképzésbe egy év előkészítő után. Végül a fogászat teljesen beszippantott, nagyon megszerettem, de ezen belül már a kezdetektől a sebészet vonzott leginkább. Ettől függetlenül a fogászat minden ágát érdeklődve tanultam, de abban soha nem volt kérdés, hogy én szájsebész leszek.
A FOK alatt már mindvégig nagyon lelkesen tanultam, borzasztóan élveztem magát a tanulás élményét, és végül évfolyamelsőként diplomáztam. Amikor én még egyetemre jártam, illetve diplomáztam, egy ún. nagy szájsebészet szakvizsga létezett, és az elérhető volt a FOK-os diplomával is. Azonban már az egyetem alatt felröppentek olyan folyosói pletykák, hogy – egyébként későbbi főnököm – Szabó György professzor úr azért kezdett kampányolni, hogy a szakvizsga megszerzésének legyen feltétele a FOK-os és ÁOK-ás diploma egyaránt. Így aztán az egyetlen menekülő út az volt, hogy mielőbb ÁOK diplomát is szereznem kell. Nem sokat haboztam hát, és két barátommal együtt kijártuk, hogy addig precedens nélküli módon átvegyenek minket az ÁOK-ra, így már az ötödévben párhuzamosan jártunk a két karra, majd utána még további 3 évig az ÁOK-ra. Így végül az Általános Orvosi diplomát is megszereztem 1996-ban.
Gyakorlatilag nem sokkal korábban, 1995-ben ismertem meg az első feleségemet, akkor házasodtunk össze, és az első közös gyermekünk érkezésekor már túl voltam a 2. diplomámon. Amikor elkezdtem dolgozni, az életem már rendes kerékvágásban folyt, sokat dolgoztam, de természetesen jutott idő a családra is. Azok az évek igazi forradalmi hevületben teltek. Akkor bontogatta szárnyait a hazai implantológia, és nagyon akartuk, hogy a világ ne menjen el mellettünk! A rendszerváltás után gyakorlatilag kinyíltak a határok, elérhetővé vált az egész nagyvilág, erre az időszakra már elmondható, hogy szakmailag is elkezdtünk felzárkózni a nemzetközi trendekhez. Nekem szerencsém volt, már az egyetemi képzésem alatt lehetőségem nyílt hosszabb tanulmányútra eljutnom Kanadába és az Egyesült Államokba. Ezek meghatározók voltak a későbbi szakmai fejlődésem szempontjából. Olyan dolgokat láttam és tapasztaltam, amelyek elkísértek, elkísérnek egész életemben.
Az egyetem befejezése után a Szájsebészeti Klinikára kerültem, ahol Divinyi professzor úr szárnyai alatt lényegében a legjobb helyen voltam a legjobb időben. Ez volt az igazi alma matere a hazai implantológiának. Ekkor jelent meg az első magyar nyelvű implantológiakönyv Divinyi Tamás tollából, és mi gyakorlatilag tűzközelben kezdhettük elsajátítani az implantátumok beültetését. Ez egy nagyon izgalmas időszak volt, ma is beleborzongok, amikor erre visszaemlékszem. Hálával tartozom Kemper Róbertnek, akit a mai napig mentoromnak tekintek.
Napról napra, gyakorlatilag lényegében autodidakta módon – de persze főnökünk mentorálásával – sajátítottuk el az implantológia alapjait. 1996-ban volt szerencsém először kijutni Svédországba, és ott már a legautentikusabb helyen tudtam tökéletesíteni a tudásomat. Olyan tapasztalás volt ez, mint amikor egy vak ember visszanyeri a látását… Megelevenedtek a fények, a színek, minden addigi tapasztalás, tudás és élmény elnyerte az igazi értelmét. Talán az volt a legmeghatározóbb szakmai élményem az addigi életemben. És a katartikus csúcspontja ennek a hosszabb tanulmányútnak az volt, amikor állásajánlatot kaptam a világ akkori – és talán ma is – egyik legrangosabb svéd implantológiai centrumától. Mivel ez akkor történt, amikor itthon már épp a saját rendelőnk építésében voltunk, az ajánlatot nem fogadtam el, inkább hazajöttem.
Ma is sokszor eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha akkor másként döntök…
1995-ben az akkor megnyíló, első legnagyobb magánfogorvosi centrum, a Profident tulajdonosa meghívott szájsebész vezetőnek, és ott éveken keresztül tényleg azt csinálhattam, amit a legjobban szerettem. Az imádott ambuláns szájsebészet mellett hihetetlen lendülettel kezdtünk neki az implantológia bevezetésének, gyakorlatilag piacvezető centrumként már akkor hihetetlen volumenben tudtunk implantációs betegeket ellátni. Pár évvel később sajnos a tulajdonosi viszonyok megváltoztak, és a szakmai szempontok elkezdtek háttérbe szorulni, ami időnként olyan kompromisszumokra kényszerített engem és kollégáimat is, amelyeket egyre nehezebben toleráltunk.
Így állt elő az a kényszerhelyzet, hogy vagy ezt csináljuk tovább, „meghunyászkodunk”, vagy hajthatatlanul kitartva a szakmai hitvallásunk mellett továbbállunk, és olyan helyet keresünk, ahol nem kényszerülünk megalkudni, a szakmai szempontokból engedni. Így született meg a döntés egy barátommal közösen, hogy egy saját rendelőt építünk, ahol tényleg azt csinálhatunk, amit akarunk, és olyan szakmaisággal dolgozhatunk, ahogyan mi szeretnénk. Ebből nőtt ki a későbbi Czinkóczky Implant Központ elődje, az első implantológiai profilú magánrendelőm.
Az évek során a folyamatos bővülés mára odáig vezetett, hogy ez a rendelő már közel 500 négyzetméteren, 30 kollégával 6 kezelőegységgel, egy ultramodern műtővel, egy konferenciateremmel, és saját digitális fogtechnikai laborral egy igazi világszínvonalú gyógyító- és oktatóközponttá nőtte ki magát, ahol a fő profil, az implantológia mellett minden szakterület megtalálható, és tökéletesen sikerült megvalósítani a fogorvosi szakmák közötti tökéletes interdiszciplinális együttműködést. A Czinkóczky Implant Központ egy igazi megvalósult álom! Az elmúlt bő 30 év minden hazai és nemzetközi tapasztalatával, szakmai és emberi kihívásainak leküzdésével, vérrel, verítékkel, sírással és örömkönnyekkel megélt és túlélt három évtizedének valódi eredménye. Ez az életem, ez az életművem.
És arra mindig büszke voltam, hogy minden nehézség ellenére mindig ugyanaz az alapelv vezérelt – és ettől soha semmi nem tudott eltántorítani –, hogy azt a tudást, amelyet én magam és kollégáim megszereztünk, teljes alázattal a betegek legmagasabb színvonalú ellátására fordítsuk. Ebben nem ismerek kompromisszumot!
Sajnos elég gyakran. És ennek elsősorban nem az az oka, hogy én ennyire okos lennék, hanem inkább az, hogy a beültetett implantátumok számának exponenciális növekedésével egyre több olyan eset fordul elő, amely már speciális tudást, illetve tapasztalatot igényel. És hát lássuk be, én már több mint 30 éve ezzel foglalkozom, és talán szerénytelenül mondhatom, hogy én már tényleg mindent is láttam… Viccet félretéve, a speciális esetek tényleg olyan nagy kihívást jelentő, ritka esetek, amelyek nagyobb felkészültséget, rutint tesznek szükségessé, és én ebben tudok a betegek és a kollégák segítségére lenni. Egy kicsit más szegmens az elrontott esetek csoportja, és igazság szerint mára már ez az egyik legnagyobb hányada a hozzánk forduló pácienseknek.
Ezek a betegek a szó valódi értelmében is betegek! Túl vannak már számos beavatkozáson, sikertelen implantációs műtéten, fizikai, mentális és emocionális sebekkel terheltek, és ráadásul egy elrontott eset nem kis anyagi megterheléssel is jár. Szóval az ilyen páciensekkel nem könnyű! Ennek ellenére az ilyen esetek tényleg egyediek, valódi szakmai kihívást jelentenek, és ez számomra rendkívül inspiráló. Ezekkel nagyon szívesen foglalkozom.
Számomra az oktatás lényegében egy szerelem, világ életemben szívesen megosztottam a tudásomat a kollégáimmal. Ahogy egy apa akkor a legbüszkébb, ha a gyermeke túlszárnyalja őt, egy tanár is akkor boldog, ha a tanítványai sokra viszik. Valahogy így vagyok ezzel én is. Mindazt a szakmai tudást, tapasztalatot, amelyet 30 év munkájával megszereztem, elsajátítottam, szívesen bocsátom a következő generáció rendelkezésére. Az, hogy ezzel ki hogyan tud élni, már nem rajtam múlik. Miután részt veszek a fogorvosképzésben, mind a graduális, mind a posztgraduális oktatásban, elég jó a rálátásom a mostani fiatal generációra. Néha meghatódva nézem a szárnybontogatásaikat, és olykor-olykor saját fiatal önmagamat látom bennük.
Tényleg azt lehet mondani, hogy a most végző fogorvos kollégáknak bizonyos szempontokból lényegesen könnyebb helyzetük van, legalábbis ami a tudás megszerzésének lehetőségét illeti. Aki ma éhes a tudásra, és ezért hajlandó áldozatot is hozni, az hozzáfér bármilyen tudásbázishoz, és Magyarországon is karnyújtásnyira vannak a legkiválóbb szakemberek, akik a világ bármely pontján megállnák a helyüket. A hazai kollégák tényleg a világ élvonalába tartoznak.
Ebben a témában a véleményem elég koherens. És a szakmai szervezetek állásfoglalása is egyértelmű: „Az ilyen implantátumok alkalmazása szakmai hibának minősül.” Ezen nincs is értelme vitatkozni, és annak sincs semmi értelme, hogy relativizáljuk ezek használatát. Még akkor sincs, ha mindenféle adminisztratív trükkel, átnevezve próbálják legitimálni ezeket az implantátumokat. Mindegy, hogy bazálisnak, vagy bikortikálisnak, kompressziósnak, vagy éppen stratégiainak nevezik el a rendszert, annak filozófiájával, biológiájával, biomechanikájával, protokolljával van a valódi probléma, és ezt nem lehet jogászkodással, névváltoztatással felülírni. Szóval nem tudok megengedő lenni ebben a témában! És ez nem rólam, hanem a szerencsétlen betegekről szól!
Persze! Az implantológia napjainkban is éppolyan tempóban fejlődik, mint 30-40 évvel ezelőtt. Jelenleg éppen a digitalizáció, a sebészi navigáció és a mesterséges intelligencia alkalmazása forradalmasítja a szakmánkat. Azt nem tudom, hogy fordulópontról beszélhetünk-e majd, de biztos vagyok benne, hogy mind az implantátumok anyagát, mind a sebészeti protokollokat, mind a protetikai lépéseket, megoldásokat tekintve számtalan újítás várható az elkövetkező években is. Csak azt remélem titkon, hogy képesek leszünk lépést tartani ezzel a tempóval…
Az ebben a szakmában eltöltött sok-sok év igazán sokat segített abban is, hogy megtanuljam, hogyan lehet elnyerni az olyan páciensek bizalmát is, akik esetleg sok-sok sérelemmel, negatív tapasztalattal, fizikai és lelki sebekkel, elégedetlenséggel, félelemmel, vagy éppen túlzott elvárásokkal, szkepticizmussal, csalódottsággal érkeznek. Néha ez nem könnyű, de azért azt mondhatom, hogy nagy rutinra tettem szert, és ezt a megszerzett tudást is igyekszem megosztani fiatalabb kollégáimmal. Ez valódi pszichológia, ami talán néha nagyobb jelentőséggel bír egy-egy beteg kezelése során, mint a sebészi, vagy fogászati tudás, tapasztalat. De megtanultam, és megfogadtam egy általános alapelvet, hogy „nem kell minden idős hölgyet átkísérni a zebrán! Lehet, hogy nem is akar átmenni…!” Ezt lényegében a mi szakmánkra is le lehet fordítani: nem kell minden beteget meggyógyítani!
Valójában egy jó orvos-beteg kapcsolat teljesen úgy működik, mint egy jó házasság. Vagy van kémia, vagy nincs. Vagy van kölcsönös bizalom, vagy nincs. Vagy van kölcsönös tisztelet, vagy nincs. Ezek nélkül nem működik egy nyugodt légkörű, hosszú távú kapcsolat. Különösen olyan esetekben, amikor hosszú ideig tartó, fáradságos, fájdalmas, kellemetlen, drága kezelésekről van szó. Tehát ha a páciens már a kezelés elején támadó, türelmetlen, agresszív, az biztosan nem kecsegtet sok sikerrel. Az ilyen esetekben igyekszem már az elején lezárni a konfliktusokat, és bizony időnként előfordul, hogy az ilyen betegeket a kezelések megkezdése előtt, vagy akár utána is, elküldöm. Egyre jobb érzékkel ismerem fel az ilyen helyzeteket, és egyre könnyebben tanácsolok el beteget. Nem csak szabad orvos-, de szabad betegválasztás is van!
Régóta dédelgetett gondolatom, tervem volt, hogy a szakmai továbbképzésnek, oktatásnak egy olyan formáját hozzuk létre, amely a kor szelleméhez igazodva bárki számára elérhető lehet. Erre a Facebook tűnt jó választásnak, és ez mára egyre inkább beigazolódni látszik. A zárt csoportnak mára több mint 400 tagja van, és az aktivitás is jóval meghaladja a várt mértéket. Időnként igen magas színvonalú szakmai eszmecserének, tapasztalatcserének a színtere lett.
A Tanulságos implantológia elnevezést Kivovics professzor úrnak köszönöm – én egy kicsit kritikusabb, szarkasztikusabb címet szántam neki – és ezzel címében is deklaráltuk, hogy a tanulságos implantációs esetek objektív bemutatását és megbeszélését tűztük a zászlónkra. Nagyon élvezem ennek a csoportnak a moderálását, tartalommal való megtöltését, s bár napi szinten feladatot jelent, ez is arról szól, amiről már korábban beszéltem, megosztani másokkal mindazt, amit én már megtanultam, megtapasztaltam, igazi örömöt jelent. És ha csak egyetlen beteg is sikeresebb kezelést kap a kezelő orvosától egy a csoportban bemutatott eset tanulságát felismerve, figyelembe véve, már nem dolgozunk hiába!
Társam, a feleségem szintén szájsebész, szóval a szakmai témák otthon, a konyhaasztalnál is gyakran előkerülnek. Mindenesetre abban, hogy kizökkenjünk a szakmából, nagy segítségünkre van a hároméves kislányunk, és az egyéves kisfiunk. Ők gondoskodnak arról, hogy ne „dolgozzunk” otthon, ők kérlelhetetlenül megkövetelik maguknak a figyelmünket, és valójában ez nagyon jó így, mert ez tényleg kikapcsolja az embert.
Egyébként én imádok utazni, síelni, repülni, olvasni, de azért az igazi napi kikapcsolódást a kutyánk, Prímás jelenti. Ő egy 4 éves vizsla fiú, akivel a napi 1-2 óra intenzív séta nélkül nem telhet el egyetlen nap sem. Ez engem is fitten tart. Szabad időm nem nagyon van, de a fizikai aktivitásom így legalább biztosítva van.
Amikor erről kérdeznek, mindig azt szoktam mondani, hogy ez nagyon egyszerű, két szóban össze tudom foglalni: SZAKMAI ALÁZAT! Ezt persze könnyű mondani, de az igazi kihívás, hogy az ember ehhez konzekvensen tartani is tudja magát. Én ezen dolgozom nap mint nap, és amíg ez inspirál, boldoggá, elégedetté tesz, addig nincs baj, addig csinálom ezt tovább.
Köszönöm a beszélgetést, melyből megismerhettük rendkívül változatos, értékes és eredményes szakmai életútját. Kívánjuk, hogy a továbbiakban is sok öröme legyen a tudásának és a tapasztalatainak az átadásában!
A Dental Hírek 30 éves jubíleuma alkalmából szerkesztőségünk nevében felkértük tanácsadóinkat, munkánk támogatóit, szakmai cikkeink íróit, hogy röviden idézzék fel lapunkhoz fűződő emlékeiket. Kérésünket nagy örömünkre sokan elfogadták, és ünnepi számunk “Visszaemlékezések” rovatában közöltük az elküldött válaszaikat. Ezekből a “múltidézésekből” válogatunk most híradásaink különböző csatornáin.
A Dental Hírek 30 éves jubíleuma alkalmából szerkesztőségünk nevében felkértük tanácsadóinkat, munkánk támogatóit, szakmai cikkeink íróit, hogy röviden idézzék fel lapunkhoz fűződő emlékeiket. Kérésünket nagy örömünkre sokan elfogadták, és ünnepi számunk “Visszaemlékezések” rovatában közöltük az elküldött válaszaikat. Ezekből a “múltidézésekből” válogatunk most híradásaink különböző csatornáin.
