Igen, közel 50 éve, pontosabban 48 éve, 1975 júniusában vettem át a szakmunkás bizonyítványomat, akkor „fogműves” volt a hivatalos elnevezése a szakmának. Az egy mókás történet, hogy hogyan került a látókörömbe ez a szakma. A szüleimmel úgy döntöttünk, hogy egy jó szakmát tanuljak ki, ha már nem akarok továbbtanulni. Azt tudtuk, hogy jó a kézügyességem, sokat rajzoltam, szépen írtam. Ebből indultunk ki, ezután jöhetett az ötletelés. Többek között szóba került a retusőrszakma, de akkoriban a retusőrök még a nyomdákban dolgoztak. Három műszak, hétvégeken, ünnepnapokon is dolgozni kell, hát ez nem hangzott túl jól. A jelentkezési határidő már majdnem lejárt, amikor először szóba került a fogtechnikusszakma. Amit megtudtam róla, csak annyi volt, hogy csökkentett heti óraszámban dolgoztak. Valamilyen munkaegészségügyi okból 44 óra helyett csak 40 óra volt a heti munkaidő, és szombatonként sem kellett dolgozni. Tehát 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. Na, ez való nekem!
Mivel a szüleim az Egészségügyi Minisztériumban dolgoztak, nem volt kérdéses, hogy felvesznek-e. Mikor az első tanítási napon megkérdeztek mindenkit, hogy miként került oda, egy szóval válaszoltam, hogy protekcióval. Olyanok voltak az osztálytársaim, mint Balogh Judit, Forstner Cili, Zakariás Gábor. Nagy nevek lettek mind az idők folyamán. Szerintem mi azért tudtuk jól megtanulni a szakmát, mert a különböző reszortokat egy jó szakember mellett ülve sajátítottuk el a Mátyás téri laborban. Rendes munkákat készítettünk, ipari mennyiségben. Soha nem felejtem el Józsa Tamást, aki mellett a hídkészítést tanultam meg. Akkor az volt a rendszer, hogy egy dolgozó naponta kapott egy tálca munkát, amit három nap múlva kellett leadnia. Igen ám, de neki sok maszek munkája is volt, ezért csak egyre gyűltek a tálcák előtte.
Neki is érdeke volt, hogy minél hamarabb megtanuljam a dolgokat. Én csináltam a vállalati munkát, ő meg nyugodtan maszekolhatott. És még pénzt is kaptam érte. Hamar rájöttem, hogy a nap 24 óráját három egyenlő részre osztását nem a fogtechnikusszakmára találták ki. Inkább úgy alakultak a számok, hogy 14 óra munka, 6 óra pihenés, 0 óra szórakozás. Szóval a könnyű munka ígérete nem vált be. Már egy éve dolgoztam, amikor behívtak katonának. Szinte meg könnyebbültem, hogy azt a sok munkát nem nekem kellett elkészítenem. Úgy gondoltam, hogy a katonaságnál majd jól kipihenem magam, ez a második évben meg is valósult, amikor már tök feleslegesen voltunk ott. Életemben nem olvastam, meg kártyáztam annyit, mint „öreg” katona koromban. Szóval jöhettek újra a dolgos évek, amit leginkább a vállalat Izabella utcai laborjában töltöttem.
Meghirdették ezt a svájci lehetőséget, persze több mint százan jelentkeztek rá. Én először nem, mivel nálam jobban senki nem tudja, hogy lehetett bekerülni egy ilyen csapatba. Akkor úgy gondoltam, hogy csak protekcióval. Az viszont nekem nem volt, így feleslegesnek tartottam a jelentkezést. Aztán egy kis unszolás hatására, mégis elmentem a Rómer Flóris utcai laborba a próbamunkára. Nyolc főt terveztek ki választani, ami velem együtt kilenc lett. Voltak, akiknek mindenképpen benne kellett lenni, viszont voltunk páran, akik a munkájuk alapján kerültek be. Már abban a pillanatban kiderült, hogy ez valóban egy másik világ lesz. Szerintem mindenkinek az első nyugati útja felejthetetlen élmény volt a régi rendszerben. Szinte hihetetlen volt, hogy én eljutok Svájcba, és ott leszek négy hétig.
Négy hétig a gazdagságban, a gyönyörű helyeken, a magyarul kiejtve egy kicsit furcsa nevű Graubünden kantonban található Chur városában. Gyorsan kiderült, hogy nem turistaútra érkeztünk, hanem egy kőkemény betanulási folyamat részesei leszünk. Minden más volt, a labor, a technológia, a gépek, az eszközök, az emberek. Még a labor illata, szaga is más volt, mint amihez szoktunk. Elsősorban a fémkerámia munkák elkészítése volt a cél, illetve a kombinált munkák megismerése. Nagyon sok arany munka volt, ami teljesen új terület volt a számunkra. Ahogy a csúsztató rendszerek is ismeretlen területekre juttattak el bennünket. A cél az volt, hogy Budapesten ugyanúgy készüljenek el a munkák, mint Svájcban. Szinte újratanultuk a szakmát, hiszen ilyen magas szintű munkák itthon még nem készültek. Először a Sportkórház területén volt a labor, a Fogtechnikai Vállalat 35. számú laboratóriuma. A következő évek sem a nyolc óra munkáról szóltak. Itt mindenképpen meg kell említenem Lukács Tibor nevét.
Szerintem őt sohasem fogjuk elfelejteni. Minden évben felváltva mentünk Chur-ba továbbképzésre, persze a társaság folyamatosan változott. A kezdő kilencből elég gyorsan kipottyantak a nem odavalók. Két név csak, akik a legtovább kitartottak: Balogh Judit és Kun Gyula. Közben Németországban, ahonnan a legtöbb munka érkezett, kezdett megváltozni a biztosítási rendszer, kevesebb dolgot fedeztek a pácienseknek, ami azt eredményezte, hogy meg rohanták a fogorvosi rendelőket, hogy még a régi áron kaphassák meg a fogpótlásukat. Hát megint ugrott a nyolc óra munka lehetősége, lassan már a 16 óra felé jártunk.
Igen, ez egy hatalmas dolog volt 1985-ben, a DentalCoop volt az országban az első svájci–magyar vegyesvállalat. Teply Tamással a közös munka már az első percben elkezdődött, amikor először mentünk ki Svájcba. Nagyon jó szakember volt, nem mellesleg kiváló üzletember. Ennyi év után már elárulhatom, hogy nagyon féltünk tőle. Főleg, amikor kezébe vett egy munkát, amit mi készítettünk. De sajnos mindig igaza volt. Az ő szeme valahogy másképp látta a dolgokat, vagy a mi szemünk nem látott meg mindent. Akkor még mindig a Sportkórházban voltunk, de már kezdtük kinőni. Folyamatosan vettünk fel új embereket, hiszen annyi munka volt. Milyen hatást gyakorolt ez a hazai szakmai életre? Viccesen azt szoktam mondani, hogy az évek alatt egy „továbbképző labor” lettünk.
Az ország minden részéről jöttek hozzánk dolgozni, de inkább tanulni. Ott voltak pár évig, majd amikor megtanulták, amit meg akartak, mentek haza és nyitottak egy labort. Persze ez jót tett a szakmának, hiszen ország szerte elterjedtek a modern, nyugati minőségű fogtechnikai munkák. Nagyon hosszú listát lehetne írni arról, hogy kik kerültek ki abból az időszakból. Ezért inkább olyan neveket sorolok fel, akik nekem fontosak, és akikre ma is jó szívvel emlékezek. Kállai Tibi, Török Zoli, Panyi Jancsi, Barabás Zsuzsa, Rendetzky Janó, Czuppon Béla, Balogh Ervin, Holes Misi, és még sorolhatnám. Ez az időszak számomra meghatározó volt, hiszen ekkor kerültünk a szakmai élet sűrűjébe, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ez volt, ami megalapozta a jó hírnevünket.
Aztán jött megint egy szintlépés 1987-ben, amikor felépült a labor a Zugligeti út 60. szám alatt. Ez már egy komoly nagy labor volt, mindenféle háttérrel. Itt már tényleg nagyon sokan voltunk, egy másik korszak kezdetét jelentette ez. Ma is érzem az orromban a szivarszagot, amit akkor éreztem, amikor reggel hétkor beléptem az épületbe. Hú, ezek szerint itt van Tamás. Enyhe rémület futott át rajtam, hogy megelőzött, és vajon már mit vett észre a laboron belül. Ezt nem egyszer éltem át, de szerencsére így utólag visszaemlékezve, nem volt sohasem nagy dráma. Erről az időszakról is a sok munka mellett, nagyon jó emlékeim vannak. Például a szerdai focizások, a hajnali úszások a Külkerparkban, a munka előtti teniszezés a Holes Misivel, egy sör délben a camping teraszán, Jolika néni az étkezőben.
Igen, a rendszerváltás mindent, és mindenkit megváltoztatott. Jött egy olyan kft. alapítási láz, ami minket is elért. Én is elkezdtem tervezni a jövőt, de már nem a DentalCoop keretein belül, hanem saját vállalkozásban. De mindenképpen az ott eltöltött tíz év tapasztalatait figyelembe véve. Amikor leültem Tamással megbeszélni ezt a lehetőséget, akkor ő egy évet kért, hogy felkészüljünk, avagy felkészüljenek a távozásomra. Persze én igent mondtam, hiszen mindent neki köszönhettem, amit addig elértem. Így is volt, majd még évekig visszajártam a tanulókkal foglalkozni. Nehezen engedtem el az életem egyik legfontosabb szakaszát. De jött az újabb fordulat, a QualiDent Kft. Volt egy időszak a DentalCoop-os időkben, amikor rendszeresen pókerpartikat rendeztünk egy héten egyszer.
Itt mindig szóba kerültek a kft. alapítási dolgok. Én minden alkalommal kijelentettem, hogyha én egyszer ilyen lépésre szánom el magam, azt csak a pókerasztalnál ülő Dankó Attilával tudom elképzelni, aki természetesen a DentalCoop-nál dolgozott szintén. Valószínűleg olyan sokszor mondtam, hogy egyszer csak Attila kezdeményezte, hogy üljünk le erről beszélgetni. Ha jól emlékszem, ez végül Balatonaligán történt meg, a többi pedig már több mint 30 éves történet. A mesterterv az volt, hogy olyan labort csináljunk, ami még nem volt.
Az elképzelés az volt, hogy csak kombinált munkákat vállaljunk be, mert azt kevesen tudták olyan szinten, mint mi. Be is indult a dolog, de hamar rá kellett jönnünk, hogy szép dolog a szakmai elismerés, de egy vállalkozásnak a bevétellel is foglalkozni kell. Egyszerűen nem érte meg csak kombinált munkákat készíteni. Ketten kezdtünk egy III. kerületi családi házban, de rövid időn belül már többen lettünk. Itt hadd említsem meg Patakfalvi-Vigh Attila nevét, aki az első alkalmazottunk volt, és még a mai napig is együtt dolgozunk vele. Elkerülhetetlen Török Zoli neve is, hiszen sokáig az általa behozott német munkákat csináltuk nem kis mennyiségben. Pár év alatt már a családi ház minden helyiségét kibéreltük, úgy éreztük, hogy kinőttük az ottani lehetőségeket
Ez is egy régre visszanyúló folyamat része. Úgy emlékszem, hogy 1995-ben Teply Tamás megkérdezte tőlem, hogy érdekelne-e egy nagyobb labor lehetősége. Mivel vele mindig is tartottam a kapcsolatot, tudott a problémánkról. Mondtam, hogy persze, elkerülhetetlen. Akkor ő hozott össze dr. Vágó Péterrel, aki neki jelezte, hogy üresen áll a Központi Stomatológiai Intézet laborja. Oké, mondtam magamban egy ránézést megér, hiszen soha nem jártam ott. Amikor megláttam, hogy milyen méretű helyiségekről van szó, akkor azért elgondolkodtam. Ugyanis az is az elképzelésünk része volt a QualiDent kapcsán, hogy nem nagy labort akarunk, mint a DentalCoop-nál volt, hanem családias kis környezetben dolgozzunk.
De végül úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk ezt az újabb kihívást. Azóta is ott vagyunk, a ma már 10 éve a Semmelweis Egyetem Fogászati és Szájsebészeti Oktató Intézeteként működő épületben. Ennyi idő alatt természe tesen voltak jobb és rosszabb időszakok is. A Covid járvány nekünk is betett, azóta sem állt vissza a régi helyzet. Mi is követjük a szakma átalakulását a digitális világba. Szkennelünk, tervezünk, tehát a CAD/CAM-ből a CAD-et csináljuk, a többit a lézerszinter-, illetve frézközpontra bízzuk. Most egy kicsit kevesebben dolgozunk, de a tanulóképzés azért működik.
Jelenleg nyolc tanuló van nálunk, vannak közöttük elég ügyesek is, habár egészen más a helyzet az oktatás területén, mint a korábbiakban. Ha már rólam kérdeztél a labor életében elfoglalt szerepemről, akkor azt kell, hogy mondjam, elég speciális rendszert találtam ki a magam számára. Persze erről is a Covid-19 világjárvány tehet, mivel a járvány előtt mindennap bent voltam a laborban. Aztán, hogy így megváltoztak a dolgok, úgy döntöttem, hogyha már évek óta nyugdíjas státuszban is vagyok, élvezzem ki annak is a szépségét. Tehát úgy néz ki egy normál hét, hogy három napig a laborban vagyok, két napig pedig a nyuggerek életét élem. Késői kelés, sok olvasás, lemenni az ebédért, kis házi munka, stb. Persze most már mindenki tudja, hogy kedden és csütörtökön bármilyen szakmai megbeszélésen, rendezvényen lehet számítani rám.
Hű, ez nagyon jó kérdés. Szerintem ma sokkal nehezebb elindítani egy labort, mint abban az időben. Akkor sem volt könnyű, hiszen nagyon sok gép és eszköz kellett hozzá, ami elég sok pénzbe került. Viszont manapság már csak a digitális technológiával érdemes elindulni, ami persze még többe kerül. Ennek megfelelően megrendelőket is nehezebb találni. A fogászati szakma még nem áll készen a teljesen digitális munkavégzésre. De nem kell sok idő és ahogy lenni szokott, mindenki által elérhetővé válnak a legújabb technológiák. Emellett pedig kiöregszik az a fogorvos-, fogtechnikusréteg, amely még ragaszkodik a hagyományos eljárásokhoz. Akkor jön majd el az a pillanat, amikor kiderül, hogy a mesterséges intelligencia veszi át-e a fogtechnikus szerepét. Szerencsére nekem már nem lesz döntésem ebben a kérdésben.
Hát ezt köszönöm, mármint, hogy így fogalmaztál, hogy az életem a szakmai élet egyik meghatározó alakjává tett. Én csak tettem a dolgom, amire felkértek, arra a tudásom legjavával készültem. Valóban sok éven keresztül oktattam, vizsgáztattam, írtam a szaklapba és a szakma politikai részéhez is kapcsolódtam. Hogyan kerültem az oktatásba? Ez rém egyszerű, ahogy az előzőekben említettem a DentalCoop-nál csak úgy jöttek-mentek az emberek. Állandóan valakivel foglalkozni kellett, aztán azt gondoltuk, hogy legyenek tanulók, majd az biztosítja az utánpótlást.
Egyszerűen belecsöppentem, és azóta sem volt olyan év, hogy ne lett volna tanulónk a QualiDentnél. Tanuló, akire kiemelten büszke vagyok: Mészáros Ivett. Ő a tanulóversenyeken elért eredményei alapján kijutott a prágai nemzetközi versenyre, ahol második helyezést ért el. Ez sem egy mai történet, legalább tíz éve történhetett. A legnagyobb élmény az egészben az, hogy ott voltam én is, és együtt élhettem át vele ezt az óriási sikert.
A szakma politikai életébe egészen véletlenül kerültem be. Persze az nyilvánvaló volt, hogy a DentalCoop-os munkásságunkra felfigyeltek. Németi Lajos is meghívott pár alkalommal az Ipartestület elnökségi ülésére, majd rendszeresen jártunk a Földvári előadás-sorozatra szombatonként a Sörház utcába. Volt, hogy kétszázan is voltunk a nézők széksoraiban, egyszer még én is tartottam egy előadást ott Teply úr felkérésére. Aztán egy alkalommal meghívtak egy megbeszélésre, ami egy kerek asztal körül történt valahol a körúton, egy szállodában. Én azt sem tudtam, hogy miről van szó, de nem is érdekes ez, abból a szempontból, hogy mi lett a következménye ennek az eseménynek. Teljesen véletlenül a bal kezem felőli szomszédom Schulze László lett.
Ezt csak akkor tudtam meg, amikor a hozzászólásakor bemutatkozott. Persze a nevet ismertem, de személyesen akkor találkoztunk először. Aztán én is hozzászóltam a kérdéshez, és ekkor fedezett fel engem Laci. A következő elnökségi választáskor már bekerültem valamelyik bizottságba tagként, és így indult az ipartestületi elnökségi karrierem. Ami aztán húsz éven át tartott, s fogadalmam szerint addig tartott, amíg Laci volt az elnök. Küzdöttünk mi mindenért, ami a szakmának jó lett volna. Ilyen volt pl. az ár kérdés, az áfakérdés, a minősítés, a képzés, a szakmai kamara, csak pár dolog, amiben nem tudtunk sok sikert elérni. De ez nem csak rajtunk múlt, nem sikerült egy szakmai összefogást létrehozni, amibe mindenki beleáll. Arra vagyok a legbüszkébb ebből az időszakból, hogy én voltam az egyedüli elnökségi tag, aki a húsz év alatt az összes elnökségi ülésen részt vett ráadásul úgy, hogy mi minden hónap első csütörtökjén tartottunk elnökségi üléseket.
Ahogy már mondtam, szakmánk a kézművességtől szuperszonikus gyorsasággal halad a teljesen digitális eljárások felé. A páciensek ezt még nem érzékelik, ők még látják az embert, aki a fogpótlás mögött áll. De pár év múlva ezek a beidegződések megváltoznak, és mi, fogtechnikusok eltűnünk a személyes kommunikációból és legfeljebb egy e-mail cím lesz az elérhetőségünk, vagy egy weboldal. A legroszszabb verzió, hogy nem is lesz szükség fogtechnikus-végzettségű szakemberre. Nincs szükség újabb szakmai generációra, megszűnik a képzés. Ez lehet, hogy ma még sci-fi, de nem lehetetlen. Ott a mesterséges intelligencia, ami majd mindent megold.
Na, ez a legjobb kérdés! A zene az életem. Minden a körül forog, mindig szól valami zene a környezetemben. Otthon, laborban, autóban, mindenhol kell a zene. Ez éltet 14 éves korom óta, amikor is egy balatoni nyaralás során a bátyáim elvittek egy Gemini koncertre. Ott hallottam először élő zenét, rock zenét, Led Zeppelint. Azóta mindennap én szerkesztem meg a zenei hallgatnivalómat. A kezdetekkor szalagos magnón, aztán bakelitlemezeken, majd kazettákon, s végül CD lemezeken. Mindezt ezres tételekben. De ma már, ahogy a szakmánk is megváltozott, a pendrive is elavult, a legtöbben a streamelés mellett döntenek. És itt is elvész a kézművesség.
Már jószerivel nincsenek hangszerek, nincs analóg hangfelvétel. „A digitális zenelejátszás és streamelt tartalmak miatt a zene egyre inkább elszakad a fizikai hanghordozóktól. Az idősebbek még emlékeznek a klasszikus hanglemezre (LP) vagy a kazettára, amit egy magnókészülék játszott le. Az orsós magnó mibenlétéről pedig csak a legidősebbeknek van fogalma. A mai gyerekek pedig már egy CD-t fogva is csodálkoznak, hogy mi ez.” Én még kitartok, veszek évente, legalább havonta egy CD-t, és letöltök évente több száz albumot. Legyen az rock, blues, jazz, vagy bármilyen leágazás. A koncertek meg újra beindultak, már szinte lehetetlen követni őket. Áprilisban Roger Waters (Pink Floyd) volt felejthetetlen élmény, nemsokára pedig Bruce Springsteen lesz Bécsben, majd másnap Guns N’ Roses a Puskás Arénában.
Nem égtem ki, mert negyvenéves koromban változtattam a munkához való hozzáállásomban. Addig éjt nappallá téve dolgoztam. Akkor viszont eldöntöttem, hogy ezt nem csinálom tovább. Átengedtem a terepet az utánam érkezőknek. Azóta csak labort vezetek, intézem a dolgokat a rendelőkkel, megoldom a felmerülő problémákat. Visszavonulni a mi esetünkben nem sokaknak sikerült, szerintem olyan nincs, hogy klasszikus nyugdíjas legyen egy fogtechnikus, mi dolgozunk valamennyit, amíg élünk, aztán annyi. A jövőképem az, hogy a labort vigyük, ameddig lehet, az Ipartestületben pedig, amit lehet, segítek. Kérdésen kívül szeretnék pár gondolatot megosztani az olvasókkal. Ha már ilyen lehetőséghez jutottam, hogy az életemről megoszthattam néhány fontos részletet, akkor a legfontosabbakat kiemelném.
Ez alatt a szakmában eltöltött valóban hosszú időszak alatt barátságok is kialakultak köztem és néhány kollégám között. Tanuló koromban Zakariás Gábor volt a legjobb barátom, meg utána is. A DentalCoop-os időkben Tóth Attila volt az, aki a legközelebb került hozzám. Az Ipartestület révén pedig Schulze László volt az, akivel egymásnak nélkülözhetetlen társai lettünk. Sajnos egyikük sincs már köztünk, elvesztésük örök űrt hagyott maguk után. Nekem egy vigaszom van, hogy a fiúk, Tóth Gábor és Schulze Lacó tartják velem a kapcsolatot, így fenntartva az apjuk által hagyott örökséget. És nem utolsósorban köszönet Dankó Attilának, aki kibírta velem ezt a több mint harminc évet. Szerintem párját ritkító, főleg a mi szakmánkban egy ilyen együttműködés. Remélem, ez már nem fog megváltozni, és kitartunk egymás mellett, amíg az egészségünk engedi.
A Dental Hírek 30 éves jubíleuma alkalmából szerkesztőségünk nevében felkértük tanácsadóinkat, munkánk támogatóit, szakmai cikkeink íróit, hogy röviden idézzék fel lapunkhoz fűződő emlékeiket. Kérésünket nagy örömünkre sokan elfogadták, és ünnepi számunk “Visszaemlékezések” rovatában közöltük az elküldött válaszaikat. Ezekből a “múltidézésekből” válogatunk most híradásaink különböző csatornáin.
A Dental Hírek 30 éves jubíleuma alkalmából szerkesztőségünk nevében felkértük tanácsadóinkat, munkánk támogatóit, szakmai cikkeink íróit, hogy röviden idézzék fel lapunkhoz fűződő emlékeiket. Kérésünket nagy örömünkre sokan elfogadták, és ünnepi számunk “Visszaemlékezések” rovatában közöltük az elküldött válaszaikat. Ezekből a “múltidézésekből” válogatunk most híradásaink különböző csatornáin.
