Életünk egy jelentős szakaszát együtt töltöttük el a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Még 1979-ben kezdtem el az orvosképzés hatékonyságának vizsgálatát, és a következő húsz évben meg is maradtam ezen a területen. Te akkor, ha jól emlékszem, adjunktus voltál, de azóta – és ezt bátran elmondhatjuk – a hazai implantológia egyik megkerülhetetlen alakja lettél. Divinyi Tamás professzor jelenlegi tevékenységét jól ismerjük, de arról keveset tudunk, miként is indult a te nem mindennapi pályafutásod és mostanáig hová érkeztél el?
Ha erről beszélgetünk, akkor ott kell kezdenem, hogyan lettem fogorvos. A Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, Antall József, a későbbi miniszterelnök volt a történelemtanárom. Mindig jó tanuló voltam. Nem az a kifejezett „eminens”, inkább jó és jeles eredményeim voltak. Édesapám nyelvtanár volt, érthető tehát, ha inkább a nyelvek iránt érdeklődtem. Kifejezetten élvezetet találtam az idegen nyelvek tanulásában. Érettségi után ezért a közgazdasági egyetem „külker” szakára szerettem volna menni, de elriasztottak, hogy oda csak nagyon kevés embert vesznek fel. Én meg még KISZ-tag sem voltam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem fogorvosnak, és azonnal fel is vettek! Szorgalmas voltam, rektori pályázatokat készítettem, nyelveket tanultam, jók voltak az eredményeim. Abban az időben, amikor én végeztem, még „osztották” az álláshelyeket. Behívtak a mindenható dékáni hivatalba, és megkérdezték: „Hát, Divinyi elvtárs, hová akar menni?” Bicskét meg Budapestet választottam. Erre közölték: Csokonyavisontára megy! Egész életemben pesti fiú voltam, remegő hangon kérdeztem: Az hol van? Mutatták a térképen, valahol Somogy megyében.
Nagyon bátortalanul kértem: nem lehetne kicsit közelebb? Összesúgtak, majd azt mondták, legyen Bakonycsernye! Ez legalább már egy kicsit közelebb volt Budapesthez. Odamentem, valóban egy nagyon kis falu volt a Bakonyban. A bemutatkozó látogatásom napján csak egy körtefa állt a telken, semmi más, és ez volt az én első álláshelyem! Megnyugtattak, lesz itt rendelő! Amúgy is jött a kötelező féléves katonai szolgálat. Mikor annak vége lett, előbb Székesfehérvárra kerültem, gyerekfogászatra. Naponta utaztam vonattal, oda meg vissza Pestről. Ám jó egy évvel a végzésem után, a községi tanács valóban felépítette a fogorvosi rendelőt. Készen volt a közművekkel fölszerelt épület, hozzá egy szoba, egy konyha meg egy garázs. Nagyon kedvesek voltak, azt mondták, ott fogorvos még nem volt soha, tehát úgy építették, hogy ott is akarjon maradni.
Akkor már nős voltam, a hétvégeket Pesten töltöttem, lementem-visszajöttem. Ami viszont a munkavégzést illeti, az akkori oktatási rendszer szerint, elméletben sokat tudtunk, de gyakorlati tapasztalatunk alig volt. Rögtön az elején olyan esetekkel akadtam össze, mint például betörött fogak, amilyeneket korábban még csak nem is láttam. Tetézte a gondot, hogy nekem kellett kiválasztani az asszisztensemet is. Szerencsére a falu körzeti orvosával rögtön összebarátkoztam, ő ajánlott egy igen rendes családot, volt egy Marika nevű lányuk. Természetesen betanítani is nekem kellett, és várt még egy másik feladat, fölszerelni az egész rendelőt! Azt mondták, vehetek, amit akarok, jó pénzt adtak hozzá, nem voltak szűkmarkúak, csak hát ilyet életemben még sosem csináltam!
Nagyon örültek, mindennap tele volt a rendelő. Olyannyira, hogy gyerekfogászatot is kellett nyitnom. Voltak kedves eseteim. A faluban sok volt a roma. Jött egy kisfiú, volt már pár szuvas foga, megkérdeztem: Mosol te fogat? Ritkán – volt a válasz –, mert hatan vagyunk testvérek és egy fogkefénk van. Javasoltam, legyen neki külön. Amikor legközelebb eljött, előhúzta a zsebéből az akkor kapható legnagyobb méretű fogkefét, mutatva, van már neki saját. Ez egy életre szóló sikerélmény maradt, és új lendületet is adott a szükség diktálta továbblépéshez. Elmentem Pesten egy barátomhoz, aki fogtechnikus is volt, megtanultam nála a fogtechnika alapjait, fogsorokat tudtam készíteni. Felépítettem magamnak a fogtechnikai labort.
Voltak természetesen problémák is. Ez a falu Fejér- és Komárom megye határán volt, a tb viszont csak Fejér megyére szólt. Amikor elterjedt a híre, hogy itt fogorvos van, a „piacnapokon” a közeli falvakból is jöttek páciensek. Így aztán ők „maszekba” jártak hozzám, főleg, amikor már egyszerűbb fogsorokat is csináltam. Annyit dolgoztam, hogy szinte már járni is alig tudtam. A rendelés után a fogtechnika még napi 10-12 órát jelentett! Igaz, másfél év után megvettem az első Skoda MB 1000 autót, és azzal hétvégenként már könnyen tudtam Pestre járni. Teljesen magamra voltam utalva, de ez rendkívül nagy iskola volt! Az alapvető dolgokat a saját káromon, no meg – valljuk be – a páciensek kárán kellett megtanulni! Közben a nyelvekben is folyamatosan képeztem magam. Itt voltam négy évig.
Igen. 1970-ben Berényi Béla professzor kiválasztott, hogy jöjjek ide, az egyetemre, nekem már három nyelvvizsgám volt. Angol felsőfokú, német és orosz középfokú. Tudomásom szerint akkor az egész Semmelweis Egyetemen senkinek nem volt három nyelvvizsgája. Ez hasznomra is vált, mert ekkortájt kezdett eljutni hozzánk a külföldi szakirodalom, mehettünk kongresszusokra, a nyelvtudás tehát nagyon nagy dolog volt! Lázasan olvastam, sok információt gyűjtöttem, sokat köszönhetek a nyelvismeretnek. Elindultam fölfelé a „szamárlétrán”. Berényi professzornak hálás vagyok. Ő azt tette, amit ma menedzser típusú vezetőnek nevezünk. Támogatta az emberei előrejutását, és ez rendkívüli módon inspirált. A Szájsebészeti és Fogászati Klinikán végül 42 évet töltöttem el. Az oktatás szinte a szenvedélyemmé vált. Ma is nagyon szeretek oktatni, előadásokat szerkeszteni, orvosi problémákat egyszerűsítve átadni a hallgatóknak.
Ennek a szenvedélynek a kialakulása nem volt olyan egyszerű. Emlékszem, amikor Berényi professzor mint fiatal oktatót megbízott tantermi előadás tartásával, az izgalomtól „köpni, nyelni” nem tudtam. Szorongva, de nagyon felkészülten mentem a tanterembe és örültem, ha túl vagyok az egészen. Így ment ez még néhány alkalommal. Aztán egyszer a hallgatókra is figyelni kezdtem. Láttam a szemüket, az arckifejezésüket, és az érdeklődést az iránt, amit mondok. Ez megváltoztatott mindent! Már nem izgultam többé, és mindig ezeket az érdeklődő arcokat szerettem volna látni. Közben a klinika tanulmányi felelőse voltam vagy tíz évig, és a szájsebészet mai kurrikulumának órai összeállítását is én csináltam meg. A nyolcvanas évek elején az NDK-ban voltam hallgatókkal tanulmányúton, és ott már mutogattak alumínium-oxid biokerámiát.
Csodálkozva néztük, de nem sokkal utána 1984-ben Vajdovich István szentesi szájsebész főorvos idejött a klinikára – mi ketten szinte „forradalmat” csináltunk –, mert felajánlotta az igazgatónak, Szabó professzornak, hogy az akkor már nálunk is gyártott biokerámia implantátum klinikai kipróbálásában működjünk együtt.
Ő volt az első, aki ezt Magyarországon alkalmazta. Jöttek a hírek a csontintegrációról, az új, modern implantológiáról, Szabó professzor viszont, aki maxillo-faciális szájsebész, nem nagyon foglalkozott ezzel. Hát persze, hogy a „lelkes, fiatal oktatót”, Divinyi doktort bízta meg az együttműködéssel.
El is kezdtünk a biokerámiával dolgozni, Bécsbe jártunk előadást tartani erről, a munkánk rendkívüli újdonság volt. Ahogy közeledtünk a kilencvenes évekhez, a rendszerváltáshoz, minden nagyon nyitott kezdett lenni. Már tudtunk arról, hogy az alumínium-oxid mellett megjelentek a titánból készült, majd a másfajta implantátumok is, egyre többféle. Ez egészen különleges időszaknak bizonyult. A nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek közepéig a magyar implantológia nagy fejlődési szakasza játszódott le. Tömegével jöttek be az országba a különböző cégek. Ekkortájt, itt a klinikán, a munkatársaimmal tizennyolc különböző implantációs rendszert próbáltunk ki. Megindult a szervezés is, próbáltuk a „tiszta” implantológiát megteremteni. Igazi eufórikus időszak volt, a fogorvosok azt nézték, hogyan tudnak minél több újdonságot magukba szívni, megtanulni.
Még 1989-ben megalapítottuk a Magyar Fogorvosok Implantológiai Társaságát, én lehettem a szerencsés, az első elnöke, majd egyfolytában három cikluson keresztül, kilenc évig. Hatalmas érdeklődés mellett folyt a képzés, a továbbképzés. Itt az egyetemen is eléggé különleges helyet foglaltunk el. Az alapfokú fogorvosképzésbe 1994-ben – tudomásom szerint Európában elsőnek – került be a fogászati implantológia mint speciálkollégium. Még ebben az évben megjelent az első fogászati implantológia könyvem is, hamarabb, mint az akkor esedékes szájsebészeti tankönyv! A második könyvem, bővített formában 1998-ban jelent meg. Gyorsan elkapkodták, mert ilyen tematikus, továbbképzésre is alkalmas könyv nem volt Magyarországon. Ennek a két könyvnek én voltam a szerzője, de később a munkatársaimmal közösen szerkesztettük a 2002-ben megjelent „Implantációs fogpótlások a fogorvosi gyakorlatban”, és a 2007-ben kiadott „Orális implantológia” tankönyvet.
Jelentős ez talán azért is, mert az oktatásban – általában – fontosnak tartom a magyar nyelvet. Meg vagyunk fertőzve az idegen szavakkal, a szakterületünkön rengeteg angol, német szót hallunk. Pedig ha odafigyelünk, a legtöbb esetben szép, nagyon kifejező magyar szavakat használhatnánk. Mindig azt próbálom elmagyarázni a kollégáknak és a hallgatóknak, hogy ha lehet, egy nyelven beszéljünk! Ha megszokunk egy szakmai zsargont, és azon szeretnénk elmagyarázni a betegnek, hogy milyen kezelés vár rá, nem fog érteni belőle semmit. Egy közleményben inkább van helye a latin vagy más szavaknak, de a magyar nyelvben szép és pontos kifejezések vannak.
A nyelvhasználatra kényes vagyok, és igyekszem a fiatal kollégákba sulykolni, hogy erre vigyázzanak! Itt kell beszélnem arról, amire szintén nagyon büszke vagyok – a továbbképzésről. A kilencvenes évek közepén, a Semmelweis Egyetem Fogorvostudományi Karán nem volt továbbképzés. Amikor a könyveim megjelentek, mi szerveztünk – méghozzá sok száz résztvevővel – először fogorvosi továbbképzést. Sajnos ekkor jött a baj: a Bokros-csomag. Nagyon visszafogott minket. Az egyetemek finanszírozását csökkentették, szakkönyveket nem vehettünk, alig jutottunk információhoz. Korábban volt egy idő, amikor úgy hittük, hogy Európa élvonalához tartozunk. Mire a kilencvenes évek végén ismét kijutottunk, szégyenkezve vettük tudomásul, hogy a világ elment mellettünk.
Internet akkor még nem volt, a lemaradásunkat nem tudtuk behozni, illetve csak egy ponton, az oktatásban. A kezdettől (1994) a Fogpótlástani Klinikán dolgozó kollégákkal – Kádár Lászlóval, Somogyi Endrével – közösen alakítottunk egy implantológiai konzultációs fórumot, ahol rendszeresen összejöttünk, betegeket néztünk meg, elemeztük az eseteket. Eljárási módokat dolgoztunk ki, próbáltunk naprakészek lenni az oktatásban. Az implantológia a kezdeti speciálkollégiumból bekerült a tantárgyba, most pedig már teljesen önálló, kétszemeszteres, szigorlattal végződő tárgy lett. Ez nagy eredmény, amit a külföldi hallgatók különösen értékelnek, mert az alapoktatásban sehol Európában nem kapnak ilyen mennyiségben implantológiai ismereteket. Ez máshol inkább a posztgraduális képzés része. Tőlünk úgy mennek el a végzett hallgatók, hogy a szaktárgy elméleti ismereteit jól tudják, és bizonyos gyakorlatuk is van. Jól bejáratott rendszert hagytam itt, amikor 2016-ban nyugdíjba mentem.
Valóban, nevezhetjük talán fogászattörténeti könyvnek, címe: „A fogászati implantológia története Magyarországon”, és megjelenésének sajátos indoka van. Még 2014-ben megalakult a Semmelweis Egyetemen a Fogászattörténeti Társaság. A vezetője, dr. Forrai Judit professzor asszony felkért, hogy tartsak egy előadást az implantológia történetéről. Az ő javaslata volt, hogy az előadás anyagát publikálni kellene. Jött a felismerés, hogy a fogászati implantológia története rendkívül érdekes dolog, mert az egész fogorvostudomány területén nem volt még egy ilyen méretű fejlődés. Szinte „forradalom”, ahogyan – a semmiből – betört a fogászatba! Tény, hogy ennek a folyamatnak az egyik legbelsőbb szemlélője voltam. A kezdetekkor nekem mint egyetemi dolgozónak hatalmas lehetőségeim voltak, az egész fejlődés aktív résztvevője lehettem. Nos, ebből született az ötlet és erősödött meg az elhatározás, hogy nekem ezt az egész történetet meg kellene írnom!
Ráadásul hamar felmerült annak a veszélye, hogy ez a szakterület a fiatal fogorvosok figyelmét a gyors pénzkereset irányába terelheti. Ezért alakult meg előbb a Magyar Fogorvosok Egyesületén belül a Magyar Fogorvosok Implantológiai Szekciója. Kilenc évig voltam az elnöke. Oktatási protokollokat, hatalmas érdeklődéssel kísért tanfolyamokat, kongresszusokat, szakmai bemutatókat szerveztünk, elsősorban az egyetemünk bázisán, de tartottuk a kapcsolatot a vidéki kollégákkal is. Nagyon sikeres, 9 alkalomból álló implantológia tanfolyamsorozat vezetője vagyok ma is, jelenleg már 99 oktató részvételével. Azon igyekeztünk, hogy az implantáció olcsón elérhető közkincs legyen. Sajnos ezt nem igazán sikerült megvalósítani!
Az Európai Unióhoz csatlakozásunk azzal jár, hogy az árak is kiegyenlítődnek. Az árelőnyünk lassan megszűnik. Persze a digitális fogászat ebben már nagyon sok segítséget ad. A most divatos „azonnali terhelés” is csak egy lehetőség, aminek még bizonyos kockázatai vannak, és nagyon sok tényezőtől függ. Az implantátumon keresztül a csontra ható rágóerőt minimalizálni kell, hogy a csont gyógyulását ne zavarja meg. Csak egy implantátum behelyezésekor ez nehéz, többnél már jobban megvalósítható. Ez pedig etikai kérdés is, és vajon a pácienseket erről fölvilágosítják? Láttam esetet, amikor az alsó állcsontba átültetett csont három hónap után felszívódott! A korom és a tapasztalataim alapján egy kicsit óvatos vagyok. A magánrendeléseimben is már csak olyan eseteket vállalok, amelyekről tudom, hogy biztosan sikeresek lesznek.
A sztomatológia szakágakra bomlása még Balogh Károly idejében kezdődött. Van szájsebészet, konzerváló fogászat, protetika, parodontológia, szájbetegségek, fogszabályozás és gyerekfogászat. Ha az egészet összehasonlítjuk, mondjuk az általános medicinával, ott is van a belgyógyászatban kardiológus, hematológus, gasztroenterológus. A fogászat specializációját az egyetemi oktatás, és az egyes területek gyors fejlődése hozta létre. Szeretném azonban azt hinni, hogy az orvoslásban a sztomatológia mint egységes tudományterület állná meg leginkább a helyét.
A jövő fejlődésében döntő lehet szerintem az implantátumok felületi anyagösszetételének a fejlesztése. Különböző bioanyagokat lehet a felületre felvinni, ezzel növelni a csontintegráció mértékét. A csontpótló eljárások előtt is nagy jövő áll. A páciens saját véréből is lehet már olyan anyagokat nyerni, amelyek serkentik az új csont képződését. A digitális fogászatnak már nem tudom hol a vége, ide is belép majd a mesterséges intelligencia, ám én még egy kicsit visszafogottabb vagyok. A medicinális eljárásokat kissé filozofikusabban szemlélem, őrzöm a szakma szépségét!
Az interjút Dr. Révay András készítette
A Dental Hírek 30 éves jubíleuma alkalmából szerkesztőségünk nevében felkértük tanácsadóinkat, munkánk támogatóit, szakmai cikkeink íróit, hogy röviden idézzék fel lapunkhoz fűződő emlékeiket. Kérésünket nagy örömünkre sokan elfogadták, és ünnepi számunk “Visszaemlékezések” rovatában közöltük az elküldött válaszaikat. Ezekből a “múltidézésekből” válogatunk most híradásaink különböző csatornáin.
A Dental Hírek 30 éves jubíleuma alkalmából szerkesztőségünk nevében felkértük tanácsadóinkat, munkánk támogatóit, szakmai cikkeink íróit, hogy röviden idézzék fel lapunkhoz fűződő emlékeiket. Kérésünket nagy örömünkre sokan elfogadták, és ünnepi számunk “Visszaemlékezések” rovatában közöltük az elküldött válaszaikat. Ezekből a “múltidézésekből” válogatunk most híradásaink különböző csatornáin.
