Beszélgetés prof. dr. Gera Istvánnal

Prof. dr. Gera István neve összefonódott a hazai parodontológiával és a fogászati prevencióval. Semmelweis egyetemi munkássága alatt osztályvezetőként, intézetigazgatóként, dékánként tevékenykedett és oktatott. Több évtizedes pályafutása során nemcsak a fogorvosképzés meghatározó alakja volt, hanem a szakma fejlődésének egyik legfontosabb támogatója is. Fő kutatási területe a parodontális epidemiológia, mucogingivális parodontális sebészet, irányított szövetregeneráció, csontbiológia és csontritkulás, mely témákból 272 közleménye jelent meg magyar és idegen nyelvű folyóiratokban, közel 3400 hivatkozást, idézőt felsorakoztatva.

Számos egyetemi jegyzet és tankönyv, szakkönyv szerzője vagy társszerzője.

Elnökként vezette a Magyar Fogorvosok Egyesületét és a Magyar Parodontológiai Társaságot, tagja és tagja volt számos nemzetközi társaságnak, mint az FDI, IADR, IAP, EFP, CED és hat évig tagja volt a Magyar Akkreditációs Bizottságnak (MAB) és három évig elnöke volt a MAB Egészségügyi Bizottságnak. Dentálhigiénikusi szakma hazai megjelenésében nyújtott segítsége, tevékenysége vitathatatlan és egyedülálló, hiszen aktívan részt vett a klinikai fogászati higiénikus képzésben, a dentálhigiénikus képzés előkészítésében, a BSc szintű dentálhigiénikus képzés kézikönyv lektorálásában, és számos alkalommal vizsgaelnökként segítette Szegeden a végzős hallgatók útját. Mindig is kiemelten fontosnak tartotta a prevenció szerepét a szájegészség megőrzésében, és munkásságával hozzájárult ahhoz, hogy a dentálhigiénikusok hazánkban is helyet kapjanak a fogászati ellátásban. Az alábbi interjúban Professzor Úrral a szakma helyzetéről és a dentálhigiénikusok szerepének jelentőségéről beszélgettünk.

Kiemelkedő, summa cum laude minősítéssel szerezte meg fogorvosi diplomáját. Mi inspirálta Önt, hogy a fogorvosi pályát válassza? Hogyan emlékszik vissza egyetemi éveire a Semmelweis Egyetemen, és milyen hatással voltak ezek a későbbi pályafutására?

A Radnóti Miklós gyakorló iskola és gimnáziumba jártam, majd elsősorban orvosként szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. Egész véletlenül kerültem a fogorvosi karra, az utolsó pillanatban változtattam meg a jelentkezésemet. Mindig szerettem barkácsolni, elég ügyesen rajzoltam és egyszer megfogalmazódott bennem, hogy ezeket az érdeklődéseket fogorvosként is kamatoztathatom. Döntésemet befolyásolta még az a tény is, hogy míg az általános orvosi kar hatéves képzését követően még szakterületet érdemes választani, abban elmélyülni, addig a fogorvosi képzés végén azonnal tudom, mivel fogok foglalkozni. Jó döntésnek bizonyult a fogorvosi pályafutás, nagy fordulatot jelentett az életemben, ahol elsősorban az elméleti, orvosi és klinikai tárgyak iránt vonzódtam.

Bevallom, az akkori megoldások, kezdetleges technikai feltételek sora, mint például a pontatlanul kivitelezhető tömések és pótlások. Akkor még sok esetben, ha nem sikerült egy koronát szájba helyezni, ott a rendelőben kalapáltuk formára. Így a megélt tapasztalatok okán ezek inkább a szájsebészet irányába tereltek. Évfolyamelsők közötti eredményemmel és demonstrátori tevékenységemmel a Fogorvostudományi Kar akkori dékánja, Berényi Béla professzor úr választási lehetőséget kínált számomra a klinikán megnyitott álláshelyek közül. A tanulmányaim alatt szerzett tapasztalatok miatt természetesen a szájsebészetet választottam, ám ekkor ismét egy fordulat következett. Az államvizsga előtti hónapokban, a 10. sze­meszterben minden klinikán gyakorlati időt kellett eltölteni, és az utolsó hónapban felkeresett a dékán azzal a javaslattal, hogy ne a szájsebészetet válasszam, hanem az akkor még Szájbeteg Osztálynak nevezett, szájüregi nyálkahártyára és bőrgyógyászati, belgyógyászati orientációjú osztályra irányítana inkább.

Ez eleinte csalódás volt számomra, de végül meghatározó döntés volt a pályafutásomban.

Az osztályon mind általános orvosi diplomás tanárok voltak, mint például nagy elődeim, dr. Sugár László, dr. Bánóczy Jolán és dr. Sallai Kornália. Tőlük sokat tanulhattam és a tapasztalatszerzés megalapozta mélyebb általános orvosi szemléletemet és szakmai tudásom. Ebben az időszakban kezdtem el olvasgatni a Journal of Periodontology köteteit, melynek minden lapszáma rendelkezésre állt az osztályon. Akkor fedeztem fel, hogy 1973-ban már legalább 60 olyan parodontológiai műtét van leírva, melyről még előtte nem is hallottam. Ezzel elindult publikációs tevékenységem is.

Megkértem dr. Sallai Kornéliát, hogy társszerzőként írjunk cikket, melyek rendszeres témát szolgáltattak a későbbi publikációkhoz és kezdetben a Fogorvosi Szemle tudományos folyóiratban jelentek meg. 1975-ben közreadott „Újabb szempontok a parodontális sebészetben I Parodontális lágysebészet” és „…II. A parodontális csontsebészet”, mellyel tulajdonképpen a klinika elkezdett orientálódni a szájnyálkahártya betegségekről a lényegesen gyakrabban előforduló fogágybetegségek irányába. Később hozzám csatlakozó fiatal kollégák, mint Windisch Péter, Molnár Bálint, Keglevich Tibor vagy Horváth Attila már a teljesen csak parodontális, ezen belül a mucogingivális és regeneratív sebészet irányába fordultak.

Pályafutása során az Egyesült Államokban, a Connecticut-i Egyetem Fogorvosi Fakultásán rezidensként, később pedig meghívott oktatóként 1983–88 között kisebb megszakításokkal közel 3 évet töltött el, ahol a legmodernebb parodontológiai technikákat és módszereket sajátíthatta el. Hogyan formálták ezek a tapasztalatok az Ön szakmai szemléletét és munkásságát?

A fogorvosi pályámban megint egy szerencsés véletlen újabb lehetőségeket tartogatott számomra. Bánóczy Jolán professzor asszonnyal szoros munkakapcsolatban voltunk, aki később a Konzerváló Fogászati klinika igazgatója lett és elsősorban epidemiológiai területen dolgozott. Professzor asszony maga is kiutazott és szakmai tapasztalatokat szerzett az Egyesült Államokban a Connecticut-i Egyetemen, hazatérve felhívott és javasolta, tanulmányaimat folytassam kint az egyetemen. Az akkori dékánhelyettes osztrák-magyar származású volt, aki nyitott volt az európai kollégák felé, így román, szerb és horvát fogorvosok is meghívást kaptak a tanszékre. Pályáztam a kétéves szakorvosképzésre, így 1983 júliusában elkezdhettem a kétéves rezidensi programot. Magát a rezidens szót én magam is a szótárban néztem meg, itthon még nem tudtuk pontosan, ez a pozíció valójában mit is takar.

Hihetetlen még ma is, ha belegondolok, hogy a vasfüggöny mögül érkezve teljes kompetenciával, önállóan dolgozhattam, ügyelhettem, saját pecsétszámom, saját receptem volt, megbíztak bennem. Egy fantasztikus közeg vett körül, sok európai kollégával dolgozhattam együtt tudományos kutatásokban, mint a norvég Harald A. Löe, a brit Janet M. Hock, vagy az amerikai-magyar Larry G. Raisz endokrinológussal. A kollégákkal csontbiológiai kutatásokat végeztünk, és már másodéves rezidens státuszom alatt állatkísérletekben is részt vehettem, ahol mellékpajzsmirigy-hormonnal és csontnövekedéssel kapcsolatos kutatásokat végeztünk. A kétéves rezidensi tanulmányaimat befejezve két alkalommal egy-egy szemeszter erejéig –1988-ig meghívást kaptam mint társkutató és visiting professor.

Ebben az időszakban elkezdett humán rekombináns parathormon kutatások és az abból született, először még állatkísérletes közleményeink alapozták meg, hogy 2000-ben dr. Janet Hock, mint akkor már a Lilly Co. gyógyszercég alelnöke az amerikai FDA-nál regisztrálta a terriparatid gyógyszercsaládot. Ez ma már különböző gyári neveken elérhető készítmény Magyarországon is, és alkalmazzák mint antirezorptív készítményeket csontritkulás kezelésére.

Hazatérve hogyan folytatta munkásságát?

1988 augusztus végén búcsúztam el a Connecticut-i egyetemtől, de a kollégákkal egészen ’93-ig számos publikációt írtunk közösen, melyből sikerült megírnom és megvédenem kandidátusi disszertációmat, amely amerikai csontbiológiai kutatási eredményeimet foglalta össze. 1990-ben már docensként dolgoztam a Szájbeteg Osztályon, mikor Szabó professzor úr Sallay Kornélia nyugdíjba vonulása okán kinevezett az osztály vezetésére. Ebben a minőségemben dolgoztam 1997-ig professzori kinevezésemig és Parodontológiai Klinika megalakulásáig.

A Parodontológiai Klinika igazgatójaként milyen sikereket könyvelhet el ezen időszak alatt?

Fejérdy Pál dékán úr indítványozására 1997-ben alakult meg az önálló Parodontológiai Klinika, melynek már professzorként lettem első igazgatója. Eleinte a Klinika ugyanazon a helyen, 80 négyzetméteren, 7 székkel működött, mint előtte, de már önálló költségvetéssel. Első lelkes tanítványaimmal, és munkatársaimmal, Anton Sculean, Windisch Péter és Dőri Ferenc és jómagam kezdtük el az úgynevezett regeneratív műtéti kutatásokat, melyből publikációk és Windisch Péter és Dőri Ferenc disszertációja született. Windisch professzor 10 éve, a 65. éves korhatárt elérve vette át a Parodontológiai klinika vezetését, de professzor emeritusként azóta is aktívan dolgozom itt.

Visszakanyarodva az Amerikában szerzett tapasztalatok és a parodontológia mint új szakterület, milyen egyéb területen befolyásolták az életét?

Szakmai munkásságom eredményeképp először a Magyar Fogorvosok Egyesületének titkára, majd 2007–2014 közötti időszakban elnöke lettem. Dr. Keszthelyi Gusztáv leköszönését követően 2001–2010 között 9 évig elnöke voltam a Magyar Parodontológiai Társaságnak, illetve számos nemzetközi szakmai szervezet tagjaként tevékenykedtem. Amikor az 1990-es években a rendszerváltást követően kinyílt a világ és megjelentek a hazai kereskedők, forgalmazók, nagyon sok cég keresett meg helyi tanácsadói pozíciót kínálva. Előnyként értékelték, hogy Nyugatra, sőt, tengeren túlra is eljutottam. A pozíciók és felkérések okán a magyarországi fogorvosok nemzetközi képviselőjeként tevékenykedtem különböző nemzetközi fórumokon, elsősorban a World Dental Federation (FDI), valamint a Council of European Dentists (CED) eseményein és később az EU tagságunk után a Council of European Dentists és a European Federation of Periodontology hazai képviselője lettem. Ennek révén nagyon sokat utazhattam és számos nemzetközi szakmai kapcsolat is született ebből az időszakból.

Hogyan látja a hazai parodontológia fejlődését az elmúlt évtizedekben, és milyen irányú változásokat, fejlődést képzel el a jövőben?

Be kell látni, hogy ma a parodontológia a fogászat egyik legdinamikusabban fejlődő ága, legalábbis biológiai oldalról. Hihetetlen nagy fejlődésen megy keresztül a háromdimenziós képalkotás, valamint a mesterséges intelligencia és az ehhez kapcsolódó vizsgálatok. Ami az orvosbiológiai részét illeti, még mindig a parodontológia az, amelyik a leginkább kapcsolódik az általános orvostudományhoz. Mondhatni, amióta nagyjából harminc évvel ezelőtt megjelentek az első közlemények, melyek feltárják és részletezik a mély parodontális tasakban megbújó baktériumtömeget, melyek belépnek a szisztémás keringésbe és olyan komoly betegségek rizikótényezőinek számítanak, mint az atherosclerosis, stroke, szívinfarktus, de még talán a koraszülésnek is. Ugyanakkor a diabetes és a fogágybetegség között is szoros, kétirányú kapcsolatot mutattak ki.

Egyrészt a diabétesz a súlyos fogágybetegség egyik legfontosabb rizikótényezője, a másik pedig az elhanyagolt parodontális tasak a szintén a vérbe kerülő baktériumok és gyulladásos faktorok révén rontja a diabéteszes páciens kezelését, tehát az úgynevezett vércukorszint beállítását. Ebből kinőtt egy új diszciplína a fogászaton, sőt a parodontológián belül, mely az úgynevezett periodontal medicine, ami éppen ezt a kétoldalú kapcsolatot vizsgálja. Ma már egyértelmű tény, és most itt kapcsolódnék a dentálhigiénikusokhoz és a prevencióhoz, hogy elvileg egészséges immunitású egyénnél, akinél ezek a bizonyos rizikófaktorok hiányoznak, az időben elkezdett és megfelelően hatékony szájhigiénés neveléssel és rendszeres ellenőrzéssel elvileg a populációnak a 70-80 százalékánál elkerülhető lenne, hogy időskorban mély tasakja vagy következményes fogvesztése és ezután implantáció és egyéb nagyon költséges beavatkozásokra legyen szükség.

Természetesen ez csak teoretikus, mert még a fejlett skandináv országokban sem valósult ez meg.

Elvileg, ha időben elkezdjük megtanítani a pácienst a helyes és hatékony fogmosásra, növeljük az egészségtudatosságát, hangsúlyozzuk a fogászati kontroll fontosságát – a rizikócsoportba sorolás függvényében megállapított gyakorisággal –, akkor megelőzhető lenne a parodontális megbetegedés, de egyéb szájüregi megbetegedések is. Fontos szemléletváltozást hozott Harald A. Löe Norvégiában és Srí Lankán elvégzett kutatása és ezek eredményei. Az 5 éves követéses vizsgálat hívta fel elsőnek a figyelmet arra, hogy a biofilm szükséges és elégséges a gingivitis kifejlődésében, de súlyos parodontitis csak számos örökletes, szerzett és magatartási rizikófaktor együttes jelenlétében alakulhat ki. Ha nekem valaki 30 évvel ezelőtt azt mondta, hogy „doktor úr, nekem azért rosszak a fogaim, mert anyukám is 40 éves korában már teljes kivehető fogsort viselt, mert kihullottak a fogai”, azt mondtam neki, ne vicceljen, ezt nem lehet örökölni.

Ma pedig már tudjuk, hogy igenis nem a fogágybetegséget, hanem azokat a háttér immunológiai reakciókat örökölheti valaki, vagy azt a patogén flórát veszi át kisgyermek korban, ami a családban jelen van. Könnyen megtelepedhet a szájüregben a patogén flóra, amennyiben a szülőktől átveszi a kisgyerek kanalát, ami már a szülő szájában volt, vagy a nagymama megnyalja a leesett cumit. A fiatalkori súlyos parodontitis elsősorban Amerikában az afroamerikaiak körében gyakori, ahol tízéves korban tízszer magasabb a fiatalkori súlyos parodontitis előfordulása, mint a fehérekben.

Tehát ma már tudjuk, hogy nagyon komplex és összetett folyamat, hogy kinél miért alakul ki súlyos parodontitis, amely lényegében kóros védekező mechanizmus.

Ha valakinek az egyéni küszöbértékét meghaladó mennyiségben szaporodik fel érett biofilm a szulkus és az interdentális területen, tehát azon a nagyjából 1-2 milliméteres területen, ami érintkezik a szulkuszon keresztül az immunrendszerrel, akkor ez egy normál védekező mechanizmus esetében, ha helyreállítjuk a szájhigiéniát – és ebben nagyon nagy szerepe van a dentálhigiénikusoknak –, akkor az időben elkezdett kezeléssel gyógyítható.

Ugyanakkor ha már átlép egy szintet, mert a szulkuszban a védekező mechanizmus nem tudja megállítani a bakteriális inváziót, visszafordíthatatlan szövetpusztulás következik be, amely már csak megállítható, de soha nem állítható vissza a parodontium egysége. Most itt megint két lehetőség van, hogyha az immunvédekezés hatásos, akkor nagyon lassan, krónikus formában manifesztálódik a betegség. Van azonban egy másik út is, amikor sajnos néha egy-két hónap alatt a felfokozott, pusztító immunválasz gyors csontreszorpciót generál és vertikális csonttasak alakul ki.

Hogyan látja a parodontológia és az általános orvostudomány kapcsolatát? Van olyan terület, ahol Ön szerint szorosabb az együttműködés?

szorosabb az együttműködés?
Napjainkban a parodontológia nagyon integrált része lett az orvostudománynak és szoros kapcsolatunk van a kardiovaszkuláris medicinával, de ugyanakkor a koraszülött osztályokkal is. Egyre több olyan adat is napvilágot látott az elmúlt tíz évben, hogy a parodontális tasak rizikótényezője lehet az orális karcinómának, de még az egyéb szervek karcinómáiban is szerepet játszhat. Bizonyos mentális károsodásban, például az Alzheimer-kór és az elhanyagolt parodontális tasak közötti kapcsolatot is több szerző próbálja igazolni.

Az implantáció egyre divatosabb fogászati beavatkozássá válik a páciensek körében. Az Ön esetében azonban ez teljesen kizárt beavatkozás, mivel kiemelkedően fontosnak tartja a prevenciót, különösen a fogágy egészségét, és mindent elkövet a palliatív terápiában a fogak megtartásáért, valamint a parodontium gyógyulásáért. Mi a filozófiája ezzel kapcsolatban?

A célom, és ezt el is mondom a hallgatóknak, hogy egy parodontológus célja, hogy megelőzze a tapadásveszteség kialakulását, mert ez visszafordíthatatlan elváltozás. Igaz, hogy manapság már regeneratív műtétekkel vagy biológiai moduláló faktorok segítségével regeneráció segíthető elő, de mindig azt mondom, hogy nekünk mindent el kell követni, hogy a beteg ne kerüljön implantációs stádiumba. De természetesen ez az én filozófiám, én soha nem implantáltam és most már nem is fogok. Amikor az implantáció elindult Magyarországon, akkor ennek több volt a negatív oldala, mint a pozitív, de még sajnos ma is azt kell mondanom, hogy én nagyon kevés páciensnél láttam olyan tíz éve behelyezett implantátumot, amely körül ne lett volna csontpusztulás vagy ne lett volna egy olyan tasak, amely ugyanolyan rizikófaktor lehet, mint a természetes fogak körül.

Tehát az impantológia az számomra egy szükséges rossz, ha a fogágybetegség miatt elvesztett fogak pótlásáról beszélünk. Akkor van szükség rá, hogyha mi, parodontológusok nem tudjuk az említett korai stádiumban megelőzni a súlyosbodást és fogvesztést. Ötvenéves kor felett a fogvesztések 80%-a nem dentális vagy endodonciai, hanem parodontális eredetű, így az implantátumok tízéves túlélése erősen kérdéses azoknál a nem motivált pácienseknél, akik nem megfelelő szájhigiéniával és elhanyagolt parodontális állapotban érkeznek a fogászati rendelőbe. De még akkor is kérdéses, ha egy jól kezelt és karbantartott páciensről beszélünk, aki végigment a teljes protokollon a nem sebészi kezeléstől a regeneratív műtéteken át a tartós ellenőrzés legalább egyéves periódusán.

Említést kell tennünk a rizikófaktorokról is, hogy a hátterében az előbb említett rizikótényezők közül egy-kettő vagy nagyon sok van jelen.

Tehát ezek a páciensek immunológiai és mikrobiológiai szempontból még mindig fogékonyak a periimplantális gyulladásra, mert hiszen az implantátum körül ugyanaz a baktériumflóra honos, mint a természetes fogak körül, melyre az immunreakció is az eddigihez hasonló lesz. A fogágybetegbe helyezett implantátumnak a kiszámíthatósága sokkal kérdésesebb, mint annál a páciensnél, akit mondjuk egy biciklisérülés ért, vagy megütötték és kitörtek a fogai. Náluk a mikrobiológia és az immunológiai háttér más, tehát ezeknél sokkal kiszámíthatóbb az implantátumok túlélése, mint a volt parodontálisan érintett betegeké.

Egyrészt anyagi okokból is sokkal olcsóbb időben kezelni és megtartani a saját fogakat, mint hagyni olyan stádiumba kerülni, amikor már nincs más lehetőség, mint az implantálás. Sőt, aki súlyos tapadásveszteségen esett át, az úgynevezett csontkínálat és a lágyrész szövetmennyiség is elégtelen, ilyen esetekben augmentációs műtétekre és mucogingivális ínyszélesítésre van szükség ahhoz, hogy az implantátum túlélése kiszámíthatóbb legyen. Ehhez nagyon speciális szakemberek szükségesek, és nem véletlen, hogy míg a kilencvenes években szájsebészek implantáltak, most már létezik implantológus szakorvosképzés, melynek integráns része a parodontológia. A szakértelem mellett a másik nagy kérdés a páciensek részéről a financiális háttér, hiszen a lakosság 90 százalékának elképzelhetetlen, hogy a több millió forintos implantációs fogpótlást megfizesse.

Sőt, néhányan még a hagyományos 1 millió forintos körhidat is nehezen fizetik meg.

Tehát én ma azt mondom, hogy én, mint öreg parodontológus most a szegény magyarok fogorvosának érzem magam, mert mindent megteszek annak érdekében, hogy a kisnyugdíjas vagy az alacsony jövedelmű betegeim, akiket néhány esetben harminc-ötven éve követek, meg tudja tartani fogazatát. Tehát, hogy összefoglaljam, a parodontológusnak a küldetéstudata az lenne, hogy időben fölfedezni a magas rizikócsoportba tartozó pácienseit, és ezekkel a páciensekkel egy életre szóló kapcsolatot alakítson ki. Büszkén mondhatom, hogy számos olyan páciensem van, akik 30-40 éve járnak hozzám, és nagyon sok esetben minden foguk megtartott, vagy az évek során csak egy-két fogat vesztett el.

Ön szerint mekkora és milyen szerepe van egy dentálhigiénikusnak a fogászati szektorban?

A dentálhigiénikus szakma létjogosultságára egy skandináv kutatást tudnék felhozni. Axelsson, Nyström és Lindhe parodontológusok olyan követéses vizsgálatot indítottak el Svédországban egy kis közösségben, amelyen 550 fő vett részt és a fogszuvasodás, parodontális tapadásveszteség és fogvesztés előfordulását monitorozták 30 éven keresztül. Minden résztvevő dentálhigiénikusok által szájhigiénés kezelésben részesült, majd instruálást és motiválást követően a csoportot két részre osztották. A kontrollcsoportnak azt mondták, hogy évente jöjjön vissza egyszer, vagy ha problémát tapasztal. A másik csoportot három hónaponként múlva visszarendelték, a dentálhigiénikus letisztította, instruálta, motiválta az egyént, és követték a szájüregi indexek alapján a változásokat.

Három év múlva már volt különbség a két csoport között, hat év után pedig olyan nagy eltérés volt a rendszeresen ellenőrzött és a kontrollcsoport között, hogy ekkor beszüntették a vizsgálatot olyan értelemben, hogy összevonták a két csoportot, mert etikailag úgy látták, nem engedhető meg, hogy ne legyen szoros követés mindkét csoport esetében. A populációt követték 10-20 és 30 év távlatában. Természetesen az 550 fő lecsökkent, de még a 30 év után is körülbelül 250 svéd páciens vett részt a vizsgálatban és nagyjából összesen 21 fogat vesztettek parodontitis vagy fogszuvasodás miatt.

Az eredmények főként a dentálhigiénikusok által végzett munkának volt köszönhető és bizonyította azt, hogy a parodontális betegség nem korfüggő.

Tehát a jól kontrollált populációban, ahol a szájhigiénia tökéletes, ahol azonnal beavatkoznak ott, ahol akut fellángolás van, akkor igenis 30 év távlatában is megőrizhető az eredeti parodontális állapot. A kutatás felvázolt egy új terminológiát, ami a professzionális szájhigiéniás, maintenance terápia. És ebben szinte csak, legalábbis a fejlett világban, de most egyre inkább nálunk is a nagyobb rendelőkben, a szájhigiénikusoknak van komoly feladata.

Milyen jövőt vizionál a prevenciós és fenntartó terápiára specializálódott prevenciós szakembereknek a fogászati team-en belül?

Hollandiában, vagy Svájcban a beteg csak akkor kerül a fogorvoshoz, parodontológushoz, ha a szájhigiénikus elvégezte a supra- és subgingivális tisztítást, instruálta, motiválta a pácienst. Ez hazánkban sajnos csak a magánpraxisok kisebb részében valósul meg. Összegezve azt kell mondanom, hogy nekünk, parodontológusoknak, de úgy általában a fogorvosnak egyik legfontosabb munkatársunk a dentálhigiénikus, és ezt a külföldön már működő protokollt be kellene tartanunk. Több vizsgálat igazolta, hogy a dentálhigiénikusok ilyen szempontból sokkal precízebb munkát végeznek, mint a fogorvosok. A fogorvos inkább érdekelt abban, hogy hidat, implantátumot helyezzen be. Nem csak a parodontológusok nélkülözhetetlen munkatársa a prevenciós szakember, de a protetikusnak, fogszabályzó szakorvosnak, szájsebésznek és tulajdonképpen az összes szakterületnek.

Például egy fekvő bölcsességfog eltávolításakor egy szájsebész számára sem mindegy, hogy milyen mikrobiológiai környezetben kell a beavatkozást elvégeznie, milyen patogén flóra található a páciens szájában. A dentálhigiénikusoknak a fő küldetése a primer és szekunder prevenció. Ha ez a szemlétet válna uralkodóvá Kelet-Európában is, akkor a lakosság parodontális egészsége, fogataza jobb lenne. Tehát bízzunk abban, hogy a fogorvosok, elsősorban a parodontológusok és a dentálhigiénikusok között a szakmai kapcsolat egyre jobban mélyül, és egyre inkább egy team alakul ki, ahol a munkafolyamatokat a dentálhigiénikus kezdi el, majd a fogorvos, később a parodontológus, legvégül, ha nem elkerülhető, az implantológus fejezi be, majd ismét a dentálhigiénikushoz kerül a páciens gondozásra.

Ön aktívan részt vett a magyar dentálhigiénikus képzés kidolgozásában. Mi motiválta, hogy ilyen kiemelt figyelmet szenteljen ennek a képzésnek?

Amikor Amerikában dolgoztam, olyan dentálhigiénikusok is voltak körülöttem, akik a Harvard University Master képzésében is részt vettek. Magyarországon a nyolcvanas években úgy indult el a képzés, hogy az egyetemen lelkes fogorvosok csapata, köztük Nagy Nóra doktornő indított el kurzusokat, majd az OKJ programba is bekerült az oktatás, de a klinikai fogászati higiénikus tudományos háttere, tehát az elméleti képzése sem volt elegendő ahhoz, hogy a higiénikus ne csak végrehajtója legyen egy-egy munkafolyamatnak, hanem átfogóan értsék és értékeljék a szájüregi egészség és betegségek tényezőit a végzett kollégák. A szegedi képzés indításában kiemelném kedves barátom és kollégám, Vályi Péter docens úr munkásságát, aki kétéves munkát fektetett abba, hogy létrejöhessen a BSc. képzés kurrikuluma, melynek lektora és szaktanácsadója lehettem.

Valóban én bábáskodtam ennek a szaknak a megszületésénél, majd meghívást kaptam, hogy a vizsgabizottság elnöke legyek, mely feladatot négy éven át örömmel elláthattam. A képzés egy nemzetközileg is elismert, akkreditált képzés lett, ahol oklevelet kaphatnak a hallgatók. A képzésük és képzettségük túlmutat azon, hogy csak szék mellett dolgozzanak, továbbtanulást követően például népegészségügyi tanácsadóként is dolgozhatnak. Napjainkban még a legtöbb szék mellett dolgozó higiénikus vagy OKJ, vagy egyéb poszt szekunder iskolák által nyújtott, fogászati asszisztensi végzettségre épülő képzettségű klinikai fogászati higiénikus, akik az orvos szoros felügyelete alatt végzik munkájukat.

Professzor úr hogyan értékelte, értékeli a felsőoktatásban végzett hallgatók felkészültségét és tudását?

El kell mondanom, hogy én elég szigorú vizsgáztató vagyok, de a dentálhigiénikusok államvizsgáján az elméleti felkészültség sok esetben jobb volt, mint az ötödévben államvizsgázó néhány hanyag vagy nem annyira lelkes fogorvostan-hallgatóé. Tehát nagyon motiváltak voltak és tényleg igyekeztek a záróvizsgán, mindig felüdülés volt részt venni a vizsgákon, hiszen éreztem, hogy a hallgatók akarnak és tudnak is a témakörökről beszélni. Én ezt mindig elmondom, ha riportot adok, hogy sok dentálhigiénikus a prevenciós témákban, alapelméleti dolgokban a fogorvosi záróvizsgán is megfelelt volna.

Az európai szakmai oktatási trendek az egységesebb és azonos kompetenciákkal rendelkező átalakulást kezdeményezik, illetve a fogorvosképzés mintájára egy új Közös Európai Tanterv (CEC) létrehozásán dolgozik, amely mintatanterv elkészítésével segítheti az európai országok egyetemeit, oktatóit, szakembereit. Az ajánlás a már több országban eredményes 180 kreditből álló 3 éves képzést részesíti előnyben. A Magyar Akkreditációs Bizottság 2013 évben meghozott szakirány létesítésekor megjegyzésként és korrekciós javaslatként megfogalmazta, miszerint „a szakmai tartalmak, a helyes, indokolható szakmai kompetenciák és foglalkozási jogosultságok sem indokolnak 4 éves időtartalmú képzést, hanem pl. 3 éveset. A szakszerkezet jelenleg napirenden tartott átalakítása adhat lehetőséget arra, hogy a tervezett szakirányú képzés rövidebb idejű egészségügyi alapképzésbe illeszkedjen.*” Önnek mint a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság tagjának, mi a véleménye, meglátásai vannak ezzel kapcsolatban?

*A MAB 2013. évi 7. ülésének összesítője; 2013. július 5. MAB Titkárság

A MAB orvosi albizottságának tagjaként, majd elnökeként tevékenykedtem, és elmondhatom, hogy itt egy kényszerhelyzet állt elő, hiszen minden felsőoktatási egészségügyi alapképzés a szülésznőtől kezdve védőnő, ápoló képzésig 4 évesként akkreditálták. Akkor ennek a dentálhigiénikus szaknak nem lehetett külön akkreditációs utat nyitni, nem lehetett máshogy besorolni. Ezért lett a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi és Szociális Képzési Kara az anyaintézménye. Valóban igaz, hogy elég lenne a 3 éves képzés, de pillanatnyilag Magyarországon a 8 szemeszter engedélyezett.

Milyen lépéseket tartana kivitelezhetőnek a prevenciós szakemberek képzésével kapcsolatban?

A két végzettség közötti különbséget valahogy orvosolni kellene. Erre jó megoldás lehet a klinikai fogászati higiénikus szakemberek felsőoktatásba való bevonása bizonyos elismertetési, kedvezményes formában, biztosítva a motivált kollégák szakmai fejlődését.

A 2022-ben alakult Magyar Dentálhigiénikusok Egyesülete és a Dentálhigiénikusok Klubja összefogásával olyan platformot igyekszünk biztosítani, ahol szakmai beszélgetéseket kezdeményezhetünk vezető parodontológusokkal, kiemelkedő szakemberekkel. Az első ilyen találkozó meghívott vendége Ön volt, nagyon köszönjük, hogy elfogadta a meghívást.

Amikor felkértek az előadásra, én boldogan elfogadtam. Én ott is elmondtam, hogy nekünk kéz a kézben kell dolgozni, mert ezen múlik elsősorban az átlag lakosságnak a száj­egészségi állapota, nem csak a parodontális egészsége. A fogorvosoknak sem mindegy, hogy egy vérző íny mellett helyezünk be egy tömést, vagy akarunk lenyomatot venni. Tehát az, hogy csak tiszta, rendezett szájban, motivált beteg együttműködésével kezdjen el dolgozni szájban a fogorvos. Tehát hangsúlyozom ismét, hogy ilyen értelemben a dentálhigiénia kulcsa nem csak a parodontológiának, hanem minden fogászati szakterületnek.

Köszönjük a tartalmas beszélgetést! Az interjút Székelyhidi Éva készítette